A vagyonosodási vizsgálatok lefolytatásának technikáján alapszik, és a végeredménye is ugyanaz, csak fordítva. A vagyonosodási vizsgálat általában úgy végződik, hogy a hatóság a becsült gyarapodás alapján befizetteti az adót, büntetésekkel, kamatokkal terhelve. Az eredményes elszegényedési vizsgálat végén a hatóság a szegényedés mértékét állapítsa meg. Nem lesz könnyű, mert számos honpolgár, amíg tisztesen teheti, szegényedését puszta szégyenérzetből mindmáig körmönfontan eltitkolja. A leleplező hatósági tevékenység után azonban a szegényedés mértékének megfelelő összeget, a fájdalomdíjakkal és kamatokkal növelve, utalják át a háztartási folyószámlákra.

A szegényedési vizsgálatok kezdeti évének a spontán privatizáció idejét lehetne megjelölni, körülbelül az 1988-as évet. Ettől kezdve vált világossá, hogy mindahhoz, ami addig sem volt a miénk, ezután még kevesebb közünk lesz. Eltűntek például a testet öltő juttatások. Aki már meg sem tanulta, vagy rég elfelejtette: e fogalom foglalta magában mindazokat a javakat, amelyeket ki nem fizetett bérünkből hoztak létre az átkosban. Üdülők, művelődési központok, gyermekintézmények, kórházak épültek abból, hogy a magyar dolgozó nem kapta meg a teljes fizetését, hanem helyette egy ígéretet arra, hogy ki nem fizetett pénzéből ingyen tanulhat, ingyen gyógyulhat, ingyen üdülhet. Mindez eltűnt, eltűnőben van, a hatalmas ingatlanokkal, telkekkel és a beleragadt pénzünkkel együtt.

Miközben az állam egyre többet vett el a jelen állapotainak fenntartására, mind kisebb mértékben segítette a jövő finanszírozását. És más módon is lopott: például az inflációval. Hiszen az inflációt úgy is felfoghatom, mint a múltban elvégzett munkám visszamenőleges eltulajdonítását. Hiába óvja kötvény, takarékbetét a megkeresett, leadózott pénzt, odaólálkodik az infláció, és naponta leharap belőle egy darabot.

Persze tanulékony vagyok. És nagyon örültem neki, hogy a jog megteremtette az egyoldalú szerződésmódosítások lehetőségét. Azonnal tollat ragadtam, és szigorú levelet írtam a banknak, amelyben értesítettem, hogy a következő hónaptól betétjeim, folyószámlám kamatait tíz százalékkal felemelem. De erre csak annyi választ kaptam, hogy a bolondok házába akartak vinni. Ami nagyon érdekes, mert fordított esetben, amikor a bank módosított egyoldalúan szerződést, nem jelentek meg az elnök-vezérigazgatónál a mentők, kényszerzubbonnyal erős kezükben. Akármilyen leleményes voltam is, sikert nem értem el soha. Amikor emelték a villanyáram árát, családi intézkedést hoztunk, hogy oké, rendben: akkor viszont mostantól nem fizetjük a gázszámlát. De a villanyszámlát se tudtuk befizetni. És a végeredmény nem az lett, hogy a gázdíjbeszedő engedett, hanem az, hogy kamatokkal növelték a tartozást, miközben a gázmezőknek is más tulajdonosa lett, nem pedig mi, akiknek a pénzén a lelőhelyeket egykor felkutatták. De ez már nem zavarta különösebben kedves mindnyájunkat, mert közben kikapcsolták a villanyt, és a sötétben a további tulajdonosváltásokról szóló híreket már nem tudtuk elolvasni. Szálltak a nagy évek! A spontán privatizáció 1990-ig. A kötelező átalakulások ideje 1992 és 1993 során. Aztán pedig 1996-97, amikor minden ment, ami még mozdítható volt. Mi az oka, hogy ebben a zűrzavarban egyetlen tulajdonost kereső vagyontárgy sem talált el egyikünket sem? Ez máig titok mindannyiunk előtt. Miközben mind-mind sikeres kereskedelmi bankárok vagyunk. Hiszen adóforintjainkból hány meg hány kereskedelmi bankot konszolidáltak? Hányszor és hányszor? Úgy, hogy kis elnök-vezérigazgatók vagyunk mi mindannyian: a felelősségvállalás összes súlyával megterhelve, a magas pozíció minden előnye nélkül. Javaslom, nyújtsuk be lemondásunkat! Hiszen már adókedvezményt sem kapunk évek óta. Ennek veszteségei is a családok elszegényedésének végösszegéhez írandók. A kéménybe, korommal.

Zelei Miklós, Magyar Hírlap


fidesz.hu