Úgy érzem az elmúlt évek történései semmilyen szempontból sem kedveztek a munkájukat becsülettel és elhivatottsággal végzők számára. Mintha elvesztettük volna a biztos támpontjainkat, amelyek korábban nagyon is meghatározták életünket. Az elhivatottság, lelkiismeret ma kevés ahhoz, hogy a mindennapok kuszaságain felülemelkedjünk, és erőt merítsünk.

Több mint 25 éve vagyok igazgató, és mindig igényes voltam arra, hogy a szakmai munkámat magas színvonalon és szolgáltatásközpontúan végezzem. Úgy érzem az iskolahasználók - szülők, gyerekek, pedagógusok - megfelelően és bizalommal támogattak a vezetői munkában. Talán sikerült is egy jól szervezett és átlátható, gyermekközpontú iskolát kialakítani és működtetni. Ez sokáig a nehézségek ellenére is megelégedettséggel töltött el. Azt hiszem, hogy a tanulók mindenek felett álló érdekének képviselete kellő motivációt adhat minden pedagógustársamnak. Sokszor voltak nehézségek, gondok, de a fent leírt hit átsegített mindenen. Mivel a rendszerváltás előtt nem voltam egyértelmű kedvence az akkori hatalomnak és hatalmasságoknak ezért aztán az önbecsülés érzésén túl nem élveztem túl sok pozitív visszacsatolást az oktatásirányítóktól. Persze ebbe könnyen bele lehetett nyugodni, hiszen Arany János gondolatai lebegtek a szemem előtt:

"S kit e pályára Isten átka sodrott,
Szívvérit ontsa bár, mint pelikán,
Hálátlanságot növel magának."

Mégis minden képzeletet felülmúl, hogy 2007 vége felé azon kell gondolkodni, hogy ne érjenek jogsértések, atrocitások a munkahelyen, ugyanazok részéről, akik 1990 előtt is a hatalom megtestesítői voltak.

Miért van, hogy emberek gondolkodás nélkül valamilyen szolgalelkűség jegyében hoznak intézkedéseket? Hogy lehet az, hogy nem számítanak értékek, tradíciók, hagyományok és ész érvek? Hogyan kerülhet veszélybe 180 tanuló kiváló szakmai színvonalon történő oktatása? Miért kell egy iskolaigazgatónak a település polgármesterét arról győzködnie, hogy az iskola az nem elsősorban gazdasági kérdés? Miért történhet meg, hogy egy település lakosságának döntő többsége sem tudja elfogadtatni a helyi hatalmassággal, hogy az oktatásnevelés csak nyugodt kiegyensúlyozott körülmények között folyhat? Ami egyébként a lakosság és elsősorban a gyerekek mindenek felett álló érdeke.

Úgy gondolom, ezek a dolgok azért történhetnek meg, mert az országban tudatos rombolás történik, és végképpen nem számítanak a vidéki emberek érdekei. A több mint ezer éves iskoláztatás hagyományai szakadnak meg minden iskolabezárással, meggondolatlan intézkedéssel, átgondolatlan helyi döntéssel.
Akik nevelnek, oktatnak, programokat szerveznek, szolgálnak, gyógyítanak, odaadással, felelősséggel, szakértelemmel, s ami a legfontosabb: szeretettel teszik a dolgunkat, egyre inkább háttérbe kerülnek. Nem érdekli az aktuális hatalmat a véleményük, tanácsaik.

Szinte elképesztő a kormányzati kommunikáció, amely fellendülésről soha nem látott távlatokról és lehetőségekről beszél, kommunikál. Egyre többen látjuk, hogy a helyzet nemcsak tarthatatlan, hanem szemérmetlenül hazug is. A helyzetet rontja, hogy kellő számban található "a régi elvbarátok" között fogadott és fogadatlan végrehajtó. Ők a múltban az erkölcstelenségre és a hazugságra szocializálódtak. A múltat nehéz elfeledni, de vannak, akik ezt nem is akarják, hiszen számukra a múlt egyenlő a jelennel. A múltbeli hatalmuk, gátlástalanságuk, szűklátókörűségük, törvénytelen eszközalkalmazásuk ismét reneszánszát élheti. A kollaborálók: tudjuk régről mindig a legveszélyesebbek, hiszen önkontroll nélkül cselekednek, leginkább hatalomvágyból.

Szívesen ajánlom mindenkinek a figyelmébe Klebelsberg gondolatait: "Mi a magyar nép lelkét a maga eredetiségéből nem engedjük. Mi azt akarjuk, hogy legyen eredeti magyar kultúra, magyar tudományosság, melyet magyar agyvelő termel ki."

Ehhez kívánom, hogy a percemberkék kora a lehető legrövidebb időn belül leteljen, és ne kelljen azoknak szégyenkezniük, akik a hagyományos polgári értékeket képviselik és tisztelik. "Legyen minden azoké, akik bánni tudnak vele."

Marcali, 2007. szeptember 19.

Kern Zoltán igazgató