"Tehenem ingyen vihető" - hirdeti egy vértesi apró falu főutcáján a kapura krétával írt felirat. Az ember azt hinné, a ház urának megbomlott az elméje, ám belépésünk után kiderül, arról van szó, hogy idősebb K. Sándor nyugdíjas bányász megunta a "veszkelődést", és az állattartással járó sok, meg nem térülő kiadást.

Felesége, Klára asszony illedelmesen kivárja, amíg ura befejezi mondandóját, majd hozzáteszi, a jószágot először Tatabányán dolgozó gyerekeiknek kínálták föl, ám ők kerek perec megmondták, nincs erejük a napi tíz óra robot mellett még ezzel is foglalkozni. Utána a közeli, majd a távolabbi szomszédokat vették sorba, ám sehol sem jártak sikerrel.

Nem kell senkinek

A szemmel láthatóan dolgos hétköznapokat élő, hatvanöt éves asszony csendesen sorolja a tényeket: a vágóhíd messze van, a szállítás minimum tízezerbe kerülne, az átvételi ár pedig még a befektetett költségeket sem fedezné. Ők már öregek, s nem tudják letaglózni Julcsát.

A faluban egyébként rajtuk kívül már csak két gazdának van egy-egy tehene, ám mint szavaiból kiderül, máshol sem jobb a helyzet - azaz mindenki szabadulna a jószágoktól. A földből képtelenség megélni: gépekre nincs pénz, az emberek jó része elmúlt hatvan, s ilyen korban már nem fognak új vállalkozásokba az emberek. A fiatalok pedig munka híján elvándorolnak.

"Mindig azt halljuk a rádióból, Nyugat-Magyarországon milyen jó a helyzet. No, én azt mondom, jöjjön ide, aki ezt a marhaságot kitalálta" - háborgott Sándor, aki búcsúzóul még megkért, ne írjuk ki a település nevét, mert "igen szégyellené magát, ha miatta kölne rossz híre szülőfalujának."

Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megyék határán található a hatszáz lelkes Abapuszta, amely egy nagyobb tanyavilág központja. A településtől az idén tavasszal vették el a vasutat, s bár adtak helyette buszt, az emberek elégedetlenek a szolgáltatással. Mint mondják, a "buszvonat" olykor be sem megy a régi vonatállomásig.

Havi ezer forint

Abapusztán él a Máté házaspár is. Máté Mihály több mint tíz éve munkanélküli. Korábban a nyíradonyi erdészetnél dolgozott, ám egy létszámleépítés után utcára került. Mihály dolgos ember: az italt kerüli, mértékkel él.

A házaspár saját földecskéjén termeli meg a konyhára való zöldséget, emellett aprójószágot és egy malackát tart. Szerény járadékból és alkalmi munkákból élnek. Legnagyobb büszkeségük, hogy januártól gyermeküket havonta ezer forinttal tudják támogatni!

Bodogán Judit ugyancsak Abapusztán él. A huszonegy éves lány cukrásznak tanult, ám a közelben sehol nem kapott munkát. Most tavasztól őszig édesanyjával jár napszámba dolgozni. Ebéddel együtt a munkaidő fél nap: mindezért jár óránként háromszázötven forint.

Bármily meglepő, de Bodogán Judit sorsa irigylésre méltónak tűnik a csengeri V. Mihály előtt. A roma származású férfi több száz társához hasonlóan évről évre mezei munkásként keresi kenyerét. Ám mivel az idén tavasszal szinte minden elfagyott Szabolcsban, nem kapott keresetet a környéken. Lakóhelyétől távol menni nem tud, hiszen az utazási költségek magasak: azaz ami bér befolyna, azt elvinné a jegyek ára. Már-már a legrosszabbtól tartott, amikor komájától értesült, hogy a határ túloldalán, Romániában is szükség van dolgos kezekre. Igaz, a jelentős munkáskínálat lenyomta az árakat: a nyáron csak háromszáz forintnak megfelelő lejt adtak óránként a paprikaszedésért. De Mihály szerint a semminél ez is több. Emberünk a kapott pénz egy részéből Mátészalkán tanuló leánygyermekét támogatja. Abban bízik, hogy Antónia az érettségi után továbbtanul, "s ha azzal is végzett, külföldre megy ebből a nyomorú országból."

Fát sem lehet lopni

"A legnagyobb gondunk, hogy telente mivel fűtsünk" - avat be élete fő problémájába Ignác, az Aggteleki-karszt oldalában álló Szögliget lakója. A férfi tíz éve éli a munkanélküliek keserű életét. Saját bevallása szerint a kilátástalan életviszonyok miatt kedvelte meg az italt, amelyről tavaly aztán mégis sikerült egy új asszony miatt leszoknia. Igaz, korábbi veszett híre miatt fix munkája most sincs, de legalább azt a kevés pénzt, amit keres, nem szeszre költi.

Ignác szavaiból kiderül, Torna-Barakony vidékének lakossága nincs könnyű helyzetben. A hivatalos statisztikák kedvező adataival szemben a munkanélküliség ötven százalék körül jár, s akinek van hol dolgoznia, az sem kap többet havonta hatvan-hetvenezer forintnál. A családok döntő többsége egykeresős, az asszonyok otthon csirkét, libát nevelnek, az apró parcellákon pedig zöldséget, gyümölcsöt termelnek. A férfiak hétvégén jórészt az erdőt járják; gomba után kutatnak, erdei növények termését szedegetik.

"Régen legalább fát tudtunk lopni télire, de amióta létrehozták a nemzeti parkot, már azt is szigorúan büntetik" - fakadt ki Ignác, aki szerint az is szörnyű, hogy az idén háromszor emelték a buszjegy árát, így lassan már nem éri meg elmenni Kazincbarcikára dolgozni.

Országszerte lassan mindent becsuknak

A mobilposta-szolgáltatás 2003-2004-es elindításakor 542 vidéki postát zártak be. Idén száznégyet. A Gazdasági és Közlekedési Minisztérium idei döntése értelmében tizennégy mellékvonalon szűnt meg a vasúti személyszállítás. A leghosszabb a nyolcvanhat kilométeres Pápa és Környe, valamint az ötven kilométeres Kunszentmiklós-Dunapataj vonal. De "lapátra került" mások mellett a Sellye-Villány és a Kazincbarcika-Rudabánya szakasz is. Nem mellékesen érdemes megjegyezni: e vonalak többsége magas munkanélküliséggel sújtott vidékeket érint. A megszűnt Nyíradony-Nagykálló vonal mentén a hivatalos adatokkal szemben becslések szerint csupán ötvenszázalékos a foglalkoztatottság.

Lázin Miklós András, Magyar Hírlap


fidesz.hu