Nyitásként érdemes leszögezni, hogy nincs háború, Magyarország semmilyen tekintetben nem vesz rész az iraki eseményekben, polgárait a legkisebb közvetlen veszély sem fenyegeti. Ilyenkor a magyar emberek gyufát, sót és májkrémkonzervet vásárolnak, és idegesen keresik a Szabad Európa Rádiót, de persze nem találják, úgyhogy maradnak a Kossuthnál, ahol azt hallják: egyrészről van bizonyos készültség, Paks védelme megerősítve, Ferihegy dettó, másrészről semmi, de semmi gond nincs, mert a helyzet annyira veszélytelen, mint még soha.
Aki pedig ellentmondást vél felfedezni a két állítás között, azt újabb ködös állításokkal bombázzák, egészen addig, míg tökéletesen és végleg belezavarodik, amiből mellesleg a kétkedők számára is villámgyorsan kitűnik, milyen fain kis mütyür ez a demokrácia, pedig ez egyáltalán nem tartozott a cikk megírásakor kitűzött célok közé.
A feladat összetett és nem kevés ügyességet igényel: úgy készíteni fel a lakosságot egy hamarosan kezdődő katonai konfliktusra, melyben szegről-végről mégis csak érintettek vagyunk, hogy közben ne törjön ki pánik, ráadásul mindezt demokratikus berendezkedés közepette, azaz folyamatos kontroll alatt.
Mert diktatúrában mindez könnyebb: nincs semmi gond, aki pedig mást állít, azt lelőjük, de ilyen népuralommal megvert térségekben magyarázkodni kell, abból pedig rendszeresen és penetránsan sumákolásszag árad, még akkor is, ha mindössze másnapos volt a beszédíró, vagy elmaradt a kétfejű képződményeknél elkerülhetetlen egyeztetés.
A probléma persze az, hogy senki sem ismeri a jövőt. Ilyenkor minden lehetséges végkifejletre érvényes forgatókönyvet kell kidolgozni, az pedig túlságosan nagy rizikó, mert amennyiben semmi sem történik, és még csak a szele sem érint meg minket Irak, khm, pacifikálásának, akkor a legkisebb pánik is felesleges zavar, viszont, ha egy félhülye terroristajelölt beledurrant a nulláslisztbe, a megelőzés elmulasztásáért felelős kormány a közeljövőben nem épít több autópályát, ez egészen biztos.
Marad tehát az óvatos, kétirányú, és mint ilyen, természetesen kétnyelvű beszély, ami természetéből adódóan semmitmondó, sejtelmes és mégis hazug. De legalább minden helyzetben lehet arra hivatkozni, hogy a tájékoztatás megfelelő volt, csak épp a suta média elfelejtette kidomborítani a lényeges elemet, ami persze az, amiről a jövőben kiderül, hogy a valóság kiválasztotta mint megvalósítandót.
A jövőbelátás felelőssége így átkerül az újságírókhoz, ami szórakoztató, ám beláthatatlan következményekkel jár, de legalább a végén mindenki okos maradhat.
Ilyen felvezetés után persze gyávaság lenne kibújni a határozott és tényszerű iránymutatás felelőssége alól, úgyhogy sietek is leszögezni: jelenleg semmi jelét nem látom, hogy esetleges helyi jelentőségű kivételektől eltekintve, adódhatna olyan probléma, amit a hatóságok vagy a kormány ne tudnának saját illetékességi körükben megfelelően kezelni, mint ahogy a rendelkezésemre álló adatok alapján azt sem tartom lehetségesnek, hogy belátható időn belül megváltozna a helyzet, legalábbis a körülmények szignifikáns módosulása nélkül.
Sót pedig ne vegyenek.

Para-Kovács Imre írása, Népszabadság, 2003. március 20.