Közkeletű vélekedés, hogy a kormányzati politika megítélésének nincs objektív mércéje. Ha pedig nincs ilyen mérce, akkor nem is érdemes a kormány elszámoltathatóságával kapcsolatos igényekkel előállni. A kormányzati teljesítmény megítélésének relativizálása a jelentéktelenség ingoványába taszítja az igény mögött álló olyan alapkérdések végiggondolását is, mint hogy "mi a kormányzás?", "ki kormányoz?", és hogy mit is jelent az a gondolat, hogy a kormányzás tárgya a közérdek, illetve a közjó érvényre juttatása. Nem tesszük már fel ezeket a kérdéseket, mert a válaszokat bizonyosságként kényszeríti ránk a közgondolkodás kizárólagossá vált paradigmája: a neoliberalizmus uralkodó beszédmódja. Aki pedig nem e diskurzus hangján szólal meg, arra meg rásütik, hogy barbár módjára beszél, vagy nincs is mondanivalója. Az eszmecserétől idegen stigmatizmusnak ez a gyakorlata különösképpen érvényesül a kormányzással kapcsolatos viták lefolytatásában, szükséges tehát, hogy korrigáljunk rajta. Annál is inkább, mert Nyugat-Európában is a "jó kormányzás" kétféle felfogásának hívei mérik össze érveiket: az állam kitüntetett szerepéről lemondó neoliberálisok (good governance) az állam megerősítésében gondolkodókkal (good government) találják szembe magukat. A neoliberálisok szerint a piacnak és nem az államnak kell kormányoznia. Az állam ma túl autoriter, végtelenül bürokratikus, impotens és korrupt. A kormányzás problémáját egyszerűen úgy lehet "megoldani", ha leépítjük az államot, piacosítjuk a közszolgáltatásokat, abszolutizáljuk az öngondoskodás modelljét, ha minden életszférára kiterjesztjük az ökonómiai racionalitás elvét. Az ökonomikus kormányzás így válik a good governance-ként értett jó kormányzás megfelelőjévé.

A neoliberálisok kormányzásfelfogásában a társadalmi önszabályozás, a magánszervezetek társadalmi-gazdasági kooperációja lép a korábban domináns pozícíóban lévő állam helyére. Az állam feladata maximum csak a jó kormányzás feltételeinek a megteremtésére irányulhat, de megszűnik meghatározó szereplő lenni. A kritikusok szerint azonban a modell valójában a vállalatok, a nagy hatalmú gazdasági szereplők érdekérvényesítésének nyit teret, s így könnyen előállhat a "state capture"-nek nevezett jelenség, amely azt jelenti, hogy az államot a gazdasági érdekcsoportok (vagy egyes nagyvállalatok) tartják a befolyásuk alatt, gyengítve a felelősség és a demokratikus képviselet elvét.

Az államtalanítás híveivel szemben megfogalmazódó good government koncepció viszont éppen arra támaszkodik, amiről a rivális gyakorlat lemond. A modell szerint az állam nemcsak a jó kormányzás feltételeinek megteremtésében vállal szerepet, de a jó kormányzás feladatait is magára kell hogy vállalja. A jó kormányzás gondolata arról szól, hogy a jólétet, a szolidaritást, a méltányosságot és az ezek eléréséhez szükséges kooperációban való részvételt mindenki számára biztosítani kell. Ezt pedig csak konkrét aktor biztosíthatja. A kormányzati teljesítményt ily módon értékelni lehet, a kormány pedig legalábbis elvileg felelősségre vonhatóvá, elszámoltathatóvá válik.

Ha összevetjük a két modellt, azt látjuk, hogy a neoliberális koncepció nem tud felmutatni ilyen aktort. A piac önjáró folyamataitól ugyanis önmagában nem lehet elvárni, hogy a jólétet, a szolidaritást, a méltányosságot és az ezek teljesüléséhez szükséges kooperációban való részvételt tekintet nélkül mindenki számára biztosítsa. Szükség van tehát egy aktív, intelligens és erős államra, amely újra és újra végiggondolja, hogy hol vannak feladatai. Vagyis az államnak kell kiigazítania a piac mechanizmusait - méghozzá mindenki, a piac érdekében is. Ha jól megnézzük, ez korántsem piacellenséget, hanem egyenesen piacpártiságot jelent - piacpártiságot, de korlátokkal. Azt gondoljuk ugyanis, hogy "az állam vagy piac" mesterségesen felállított dichotómiája tévedés. A vagy-vagy kérdés feloldásának kulcsa a kormányzás demokratikus felfogásában keresendő. A kormányzás nem más, mint képviselet (mindenki képviselete, aki az adott politikai közösséghez tartozik); célja a közérdek érvényre juttatása (elvileg mindenki érdekét érvényre kell hogy juttassa). A piac elve viszont (az önkéntes) koordináció, az értékmérés és a haszon. Vagyis világos, hogy nem a piacnak, hanem az államnak kell kormányoznia, mert csak az állam képes biztosítani azokat a feltételeket, amelyek között az egyének értelmezése szerinti jó és ésszerű élet mindenki számára megélhetővé válik (a hangsúly a "mindenki számára" kitételen van). A dilemma feloldása tehát a "vagy" "és"-re cserélésében áll. A piaci logika abszolutizálásában érdekelt egydimenziós nézőpont hívei számára viszont nyers egyszerűséggel kell világossá tennünk: az állam nem üzleti vállalkozás, hanem szolidaritásközösség. A két modell közötti választás a szolidaritás ("mindenki számára") és a felelősség ("számonkérhetőség") elvén fordul meg: szükség van tehát egy erős, intelligens és aktív államra - "mindenki számára".

Nézzük, mi a helyzet Magyarországon? Mi azt látjuk, hogy a rendszerváltás óta nincs egyensúlyban a társadalom jóléti és szociális igényeinek képviselete. Mind ez idáig nem jött létre az egyensúly a jóléti társadalom tartópillérei között, vagyis nem alakult ki a piacok, az állam és a családok harmonikus együttműködése. Megítélésünk szerint ennek az egyensúlyhiánynak a következménye a sorozatosan előálló társadalmi és fiskális válság. Az uralkodó neoliberális magyarázó modell válaszkísérlete a sorozatosan visszatérő krízisek miértjére viszont "inkoherensen koherens" maradt: vagy azt feltételezik, hogy korábban létezett valamilyen egyensúly, vagy a krízisek okát éppen hogy a régi szervezőelvek idejétmúlt uralmában vélik felfedezni, ekkor szerintük az a baj, hogy még nem történt meg a régi szervezőelvek és struktúrák lebontása, s emiatt nem érvényesülhet a piac mindenható logikája. A piacelvű magyarázatok értelmében tehát az egyedüli megoldás csak az lehet, ha ökonomizáljuk a társadalmat, abszolutizáljuk az öngondoskodás modelljét, ha az állam lényegében a társadalom összes alrendszerében a lehető legkisebb mértékűre korlátozza a közreműködését.

De vajon képes-e biztosítani a piaci logika abszolutizálása a jólét, szolidaritás, méltányosság és kooperáció feltételeit - tekintet nélkül mindenki számára? Megítélésünk szerint ezen a kérdésen fordul meg a két modell közötti választás kérdése. Nem a hatékonyság vélelmezett elve (miszerint az állam jól vagy rosszul végzi-e feladatát), hanem a szolidaritás politikai kötelezettsége (miszerint mindenki jóléte egyaránt számít) a kormányzók elsődleges kötelezettsége.

Kérdezzük meg nyugodtan neoliberális vitapartnerünket, mi legyen az elesettekkel, a gyengékkel, a rászorulókkal, az öregekkel? Bírjuk rá őket, hogy hagyják el politikai közösségünket? Netán végezzünk velük? Vagy mivel úgyis racionálisan gondolkodó lények, majd önként, mindenki érdekében megteszik nekünk ezt a szívességet, a liberális méltányosság és a nyugodt lelkiismeret nevében? Az elesettség rémét maguktól távol érző Taigetosz-liberálisok (híven igazi szellemi gyökerükhöz, miszerint a lét határozza meg a tudatot) tehát szélsőségesen elitista, antihumánus álláspontot képviselnek. Ráadásul ez a politikai program a gyakorlatban minden jóérzésű ember számára elfogadhatatlan következményekhez, egyfajta neoliberális totalitarizmushoz vezet. Nem véletlen, hogy az emberi természet megváltoztatásának a programja a Taigetosz-liberalizmus ultima ratiója. Az ingovány azonban mégiscsak ingovány.

Beszéljünk világosan. Mivel nem eszmecseréről, hanem végső soron politikai küzdelemről van szó, fel kell mérnünk a frontokat. Az állam kérdésében ma Magyarországon nincs szociáldemokrata álláspont, Gyurcsány Ferenc a párt hajóját az államról szóló vitában is a neoliberalizmus kikötőjébe vezette. Nincs szociáldemokrata álláspont, de vannak szociáldemokraták. Az igaz liberálisok (akik kevesen vannak ugyan, de mégis többen, mint a hamis Taigetosz-liberalizmus képviselői) - mivel alapelvük a morális egalitarizmus, és mert úgy kell hogy gondolják, hogy mindenki jóléte egyformán számít - szintén partnerei lehetnek az együttgondolkodásban a szolidaritás és a felelősség elvét képviselő konzervatív erőknek. Nem arról van szó ugyanis, hogy nem folytatható vita az állami feladatokról (éppen ellenkezőleg), hanem hogy ebben a vitában nem a piac és egyesek magánhaszna, hanem a közösség és mindenki érdeke az, ami számít, s ebből a nézőpontból kell a javaslatokat megfogalmazni.

Szerintünk éppen ezért van szükség egy erős és intelligens államra, amely képes végiggondolni, hogy hol vannak feladatai. Mert az államnak kell kiigazítania a piac mechanizmusait - méghozzá mindenki érdekében. Az állam ugyanis nem piaci vállalkozás, hanem szolidaritásközösség. Mivel a mindenkit magában foglaló szolidaritás erősebb kell hogy legyen, mint egyesek magánhaszna, ezért nem az állam leépítése, hanem megerősítése a feladat. Enélkül elképzelhetetlen jó kormányzás.

A jó kormányzás értelmét a demokratikus kormányzás politikai kötelezettségei felől lehet megközelíteni. Nem a piac, hanem csak az állam képes biztosítani azokat a feltételeket, amelyek között az egyének értelmezése szerinti jó és ésszerű élet mindenki számára megélhetővé válik (éppen ezért nem a piacnak, hanem az államnak kell kormányoznia). A kormányzás értelme tehát a közérdek, a közjó érvényre juttatásában áll. A fenti feltételek biztosításáért a kormánynak kell felelősséget vállalnia. A kormány teljesítményét ily módon értékelni lehet. Ezáltal elvileg felelősségre vonhatóvá, elszámoltathatóvá válik. Mivel ma Magyarországon az elszámoltathatóság követelménye nem teljesül, s mindenütt csak a rossz kormányzás nyomát látjuk, elkerülhetetlenné válik a kormányzás visszavétele.

G. Fodor Gábor, Stumpf István

fidesz.hu