Valakinek elment az esze. Mivel Debreczeni műsort vezet az M1-en, valószínűleg nekem. Ezzel együtt, vagy talán ezért tetszik az Elnök Úr gondolata, melyet Debreczeni elrettentő példaként említ - "Ezért politikai pártok indíttatására, még kevésbé felszólítására, sosem szólaltam meg, sosem cselekedtem, és nem is fogok."

Az már természetesnek tűnik a nemzet közírójától, hogy az elemzést egy hosszabb interjúból kiragadott, számára bosszantó mondattal folytatja - "akit nem pártok ültetnek ebbe a székbe... annak számolnia kell azzal, hogy ezentúl voltaképpen az emberekre számíthat... hogy megértik a törekvéseit".
Persze akár igaza is lehetne, hiszen a Köztársasági Elnököt a parlamenti pártok választják, és az alkotmányunk szerint igen korlátozott a jogköre. De!
Az nincs az alkotmányunkban, hogy nem lehet véleménye, és bólogató Jánosként csak az aláírási jogát gyakorolhatja. Az persze tetszene közírónknak (és akiknek közír), ha csak holmi "gumibélyegzőként" lehetne használni Köztársasági Elnökünket.

Újabb barokkos körmondata szerint - "A pártokat az ilyen fölfogás szembeállítja az emberekkel: a néppel. Ez populista tempó: a parlamentáris gondolkodástól idegen. A parlamentáris rendszerben ugyanis a pártok a néptől kapnak fölhatalmazást - szemben az elnökkel, aki nem.
Ez már igazi csinovnyiki lényeg: Populistának nevezi az elnököt. A cikk igazi, és rendkívül káros gondolatmenete szerint a demokrácia értelmezése közírónk számára mindössze annyi - négyévente voksolunk, aztán tartsa a pofáját mindenki - mert a demokrácia számára ebben merül ki.
Méla undorral püfölt billentyűzetéből kifacsart "magvas" gondolatait már csak elrettentésként idézem:
Enyhén szólva nem helyeslem, ha a Magyar Köztársaság elnöke uralkodói mintán értelmezi a maga szerepkörét. Még kevésbé, ha a néppel történő összefonódáshoz a szakrális szféra is társul imigyen: "Nekem szubjektíve rengeteget adott ebben az évben az országjárás... tehát hogyha én fölkeresem Magyarország legértékesebb helyeit és elmegyek, ez majdnem olyan, mint mikor a pápa elment valahova, kiszállt a repülőből, megcsókolta a földet. Én meg elmegyek Hanságba, elmegyek Békés megyébe, de legközelebb elmegyek Aggtelekre, Zemplénre, Cserehátra a cigányokhoz. Nem csókolom meg a földet, de emberekkel találkozom... Ez egy óriási töltekezés."
Brrr! Ezek már egy olyan államfő szavai, aki kívül érzi magát a közélet többi választott szereplőjének világán, s csak az istenadta népnek és saját magának: a lelkiismeretének, az erkölcsi elveinek tartozik számadással. Aki megnyitja a parlament ülését, de akihez a reflexiók már nem érnek föl.

Aki az egész cikket szeretné elolvasni, kattintson a linkre (csak mazochistáknak ajánlott).
Bennem igen rossz érzéseket keltett Debreczeni József írása. Valahol a gondolatmenet mélyén felfedezhetjük, hogy nem a köztársaság elnökének fejéről szeretné elvenni a "koronát", hanem a szerinte demokratikus módon (amit nem kérdőjelezek meg) megválasztott párt által jelölt miniszterelnök fejére szeretné feltenni. Persze megértjük buzgalmát, hiszen az udvari dalnokság anyagi biztonsága függ a néhanapján megírt zsolozsmáitól. Ezzel együtt érdemes lenne elgondolkodnia a hitelességen. A saját hitelességén. Talán buzgólkodása közben elkísérhetné a Köztársasági Elnököt útjaira, és meggyőződhetne arról, hogy főként a hátrányos helyzetű régiókban mit tapasztal. Jóérzésű emberben bizony olyan gondolatok merülnek fel, mint Sólyom Lászlóban.
Az pedig, hogy elmondja a parlamentben fenekedő pártok számára erkölcsi intelmeit, inkább attól válik helyénvalónak, hogy nem vesz részt az olykor teljesen hiábavaló vitákon. A plenáris üléseket figyelemmel kísérők számára gyakran bosszantó, hogy az interpellált nagyság, a kérdés témáját teljesen egészében figyelmen kívül hagyó válaszát a parlament többsége csont nélkül elfogadja. Ehhez már nem csak Elnökünk, hanem lassacskán Mi, a nép sem kívánunk asszisztálni. Amíg a megválasztott többség a saját választóinak érdekeit figyelmen kívül hagyja, és pártutasításra szavaz - nekünk tetszeni fog, hogy a Köztársaság Elnöke ezt nem legitimálja jelenlétével.

Tibi, akinek elment az esze(?)