fidesz.hu főoldal
Hírek
Interjú
Publicisztika
Európai Unió
Mondatok
Vérbe fojtás
2013. november 4., 08:34
Ötvenhét éve, november 4-én „Mennydörgés” jelszóval megindult a „Forgószél” hadművelet, és több mint százezer szovjet katona tankokkal, önjáró lövegekkel, repülőegységek kíséretével lerohanta Magyarországot. A több hetes hősies fegyveres ellenállás után a világ legnagyobb szárazföldi hadserege vérbe fojtotta az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot. Akkor is belső árulások és külföldi katonai segítség kellett ahhoz, hogy hazánk ne úgy élhessen, ahogyan a döntő többség akarta: szabadságban, függetlenségben, polgári demokráciában.

Mi folyik ma? A forradalmat leverők szellemi utódai, a megtorlás végrehajtóinak, haszonélvezőinek késői örökösei ma ugyanúgy élére állnak mindennek, ami Magyarországnak árthat, mert az árulás egy tőről fakad. A hatalom megszerzése minden áron – csalással, hazugsággal, hamisítással, erőszakkal –, akár a haza, a szülőföld kárára. Tudjuk, hogy a történelem mindent megold, és egyszer talán egyszer tisztábban látunk.

De bármilyen következtetéseket is von le az utókor 1956 kapcsán, nem szabad, hogy az egyéni és a politikai felelősség elsikkadjon. Valljuk be, maszatolás, felmentés, rehabilitálás folyik a rendszerváltás óta olyan emberek esetében is, akik valójában gyilkosok voltak, a forradalom vérbe fojtói, a várva várt szabadság elárulói. Fel kell tennünk a kérdést: ki, kik felelnek azért, hogy Magyarországot 1956. november 4-én a szovjet hadsereg megszállta, s pufajkába bújt ávéhásokkal együtt válogatás nélkül gyilkolták le a védtelen, szabadságukért küzdő magyarokat a fővárosban és vidéken egyaránt.

Ki és kik felelnek azért, hogy behívták az oroszokat, akik másodszor is rommá lőtték Budapestet? Kit terhel a felelősség azért, hogy a kiszolgáltatták hazánkat a Szovjetuniónak? Kinek a lelkén szárad, hogy a törvényes magyar kormány több tagját szovjet közreműködéssel elrabolták, száműzetésbe hajszolták? Kinek, kiknek állt érdekében, ki mondta ki a végső szót, hogy Nagy Imre miniszterelnököt és kormányának több tagját, bizalmasait kivégezzék, és sokukat börtönre, elhallgatásra ítéljék? Kik voltak ők? Nevezzük nevén a bűnösöket ötvenhét év után. A napokban az ATV-ben egy Kádárról szóló dokumentumfilmet vetítettek, érdekes módon annak a napnak az évfordulóján, amikor Kádár János eltűnt – elmenekült? – Nagy Imre kormányából, és szovjet elvtársakkal egyezkedett Magyarország elárulásáról, hogy az még a Nyugat elvárásainak is megfeleljen.

Két tűz közé került a magyar nép, mert amíg itthon felszámolták a forradalmárok és szabadságharcosok állásait, Nyugatról csak buzdítás érkezett: Tartsatok ki! Természetesen nem tudtak kitartani, győzött a túlerő. A film készítői bár megpróbáltak objektív képet rajzolni Kádár János politizálásáról, a kozmetikázás nem sikerült, mert Kádár a magyar nép szemében áruló maradt. A kommunisták véres diktatúrája, a megfélemlítés, a kivégzések, a verések, a börtönök, a besúgók és az ügynökhálózat országos kiépítése nem volt eredménytelen. Sikerült a középpolgárságot, az értelmiséget szétzilálni, egymás ellen fordítani. Sikerült a parasztságot gumibottal beverni a termelőszövetkezetekbe és a szervezett munkások még megmaradt rétegét annulálni. Vezető, fej nélkül maradt az ország. Az emberek többsége vagy hallgatott és beállt a sorba, vagy megpróbálta kiverni a fejéből a forradalmat. Esetleg ki is verték onnan.

Stefka István teljes írását a Magyar Hírlapban olvashatja.

(Magyar Hírlap, 2013. november 4.)