Bolygónk jövőjéről döntenek

Létrehozva: 2007. november 30., 11:04 | Utoljára frissítve: 2007. november 30., 11:22	nyomtat	küld

A konferencia célja és feladata, hogy kidolgozzon egy egyértelmű és meggyőző tervezetet, amely majd a 1997-es Kiotói Egyezmény örökébe léphet, megoldási javaslatot nyújtva olyan problémákra is, amelyekre tíz évvel ezelőtt nem gondoltak. Az új nemzetközi egyezményt az ENSZ főtitkára elengedhetetlennek nevezte, s a világ legnagyobb környezetszennyező országait - köztük az Egyesült Államokat, Kínát és Indiát - egyformán csatlakozásra szólította fel.

Szmog New York fölött

Egyre inkább úgy tűnik, hogy kezdünk kifutni az időből ahhoz, hogy megfelelő választ adhassunk a klímaváltozásra. A Nemzetközi Energiaügynökség (International Energy Agency, IEA) pár héttel ezelőtti állásfoglalása szerint az energia termeléssel összefüggő széndioxid-kibocsátás minden valószínűség szerint a 2005-ben mért 27 gigatonnáról 42 gigatonnára, vagyis 56 százalékkal növekszik 2030-ra. Mások még nagyobb emelkedést jósolnak, sőt hangsúlyozzák a széndioxid-intenzitás (az a kibocsátási szint, ami szükséges ahhoz, hogy fenntartsuk a gazdaság teljesítőképességét egy adott szinten) újbóli növekedését.

Az ENSZ 2005. február 16-án életbe lépett Éghajlatváltozási Keretegyezményéhez (UNFCCC) csatolt Kiotói Jegyzőkönyvben 141, köztük 38 fejlett ipari ország kötelezettséget vállalt arra, hogy a 2008 és 2012 közötti időszakra az 1990-es szinthez képest átlagosan 5,2 százalékkal csökkenti az üvegházhatás kialakulásában szerepet játszó gázok, mindenekelőtt a szén-dioxid kibocsátását.

Sajnos, ma már a Kiotói Egyezményt leginkább a kudarc szóval együtt emlegetik. Szakértők szerint a kiotói vállalás egyrészt már nem elég a globális klímaváltozás megfékezéséhez. Másrészt 2006 decemberéig 169 állam csatlakozott az egyezményhez - ám ők együttesen a világ széndioxid-kibocsátásának csupán 61,6 százalékáért felelősek. Az arány azért ilyen alacsony, mert a világ (akkori) legnagyobb szén-dioxid kibocsátója, az Egyesült Államok, valamint a szintén nagy szennyező Ausztrálianem írták alá a jegyzőkönyvet. Más nagy kibocsátók, mint például India vagy Kína (utóbbi a Nemzetközi Energiaügynökség szerint ma már a a legnagyobb széndioxid-kibocsátás, túlszárnyalva az USA-t) csatlakoztak ugyan, ám részükre olyan engedményeket tartalmazott a dokumentum, melyeknek köszönhetően egyelőre nem kötelesek visszafogni emissziójukat.

Érthető hát, hogy sokan vitatják az egyezmény hatékonyságát, de azt a bírálóknak is el kell ismerniük, hogy e nélkül a globális klímaváltozás elleni harc nem tartana ott, ahol ma tart, és Balitól is kevesebbet várhatnánk.

Várakozások

Az ENSZ Balin megrendezésre kerülő konferenciájára készülők névsora is jelzi: nagy a tét. A részt vevő 180 ország magas rangú delegációja mellett jelen lesz a megállapodást sürgető Ban Ki Mun ENSZ főtitkár csakúgy, mint az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barosso. Magyarországot Fodor Gábor környezetvédelmi miniszter képviseli - mondta el az [origo]-nak dr. Faragó Tibor, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Stratégiai Főosztályának vezetője.

Az ENSZ Balin megrendezésre kerülő konferenciájának időzítése politikai szempontból többet ígér, mint tíz évvel ezelőtt Kiotó. Mind Ausztráliában, mind az Egyesült Államokban, ahol jelentős erőket képviseltek a kiotói egyezményt ellenzők, új, a klímaváltozást is érintő politika van kibontakozóban. Ez jó alapot biztosíthat egy új nemzetközi egyezmények, amelynek egyértelmű feladata, hogy felülmúlja Kiotót azáltal, hogy az eredeti egyezménynél sokkal ambiciózusabb és kiterjedtebb elképzeléseken alapszik.

Amellett, hogy meg kell találni a helyes egyensúlyt a kiotói célok és a friss megközelítések között, a Balin kialakított koncepciónak le kell fednie majd olyan területeket is, amelyeket a megelőző egyezmények képtelen voltak elérni, és át is kell értékelnie sok mindent. Az egyik nagyon fontos kérdés az emisszió-kereskedelem (lásd keretes írásunkat). Az emisszió-kereskedelem rendszerét, mint a szennyezés-kibocsátás csökkentésének mechanizmusát tesztelni kell. Sokak szerint kétséges, hogy az emisszió-kereskedelemmel lehet kezelni az üvegházhatású gázok és egyben a globális felmelegedés problémáját. Az ő véleményük az, hogy nem kellene teljesen elvetni, ám teret kell adni más megközelítéseknek: ilyen lehet például a szénadó (az üzemanyagok elégetése után a levegőbe kerülő széndioxid-mennyiség alapján kiszabott adó) kivetése, amely talán a fosszilis tüzelőanyagok elégetésének költségeit hasonló mértékben tudná növelni, mint a széndioxid-kvóta meghatározása - így motiválhatna az országokat az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére.

Egy másik fontos cél, hogy a fejlődő országok számára megteremtsék a feltételeit annak, hogy közvetlenül lehessenek részesei a széndioxid-kibocsátás csökkentését célzó erőfeszítésnek. Mindez azt feltételezi, hogy India, Brazília és Kína részesei lesznek az egyezménynek. A legszegényebb országoktól ugyanakkor nem lehet elvárni, hogy most csatlakozzanak a megállapodáshoz, és részesedniük kell bizonyos támogatásban azért, hogy valamelyest alkalmazkodni tudjanak a klímaváltozás hatásaihoz. Számos gazdag ország, mint például Hollandia, nagy lendülettel halad kifinomult alkalmazkodási stratégiák kidolgozása felé, ám a leginkább védtelen társadalmak számára a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodás összefügga szegénység enyhítésének kérdésével, ami igencsak megnehezíti a megfelelő stratégia kidolgozását.


Az új egyezménynek számításba kell vennie olyan járulékos faktorokat is, amelyeket Kiotó nem érintett - ilyen például a légiszállításból származó szennyezés kérdése, illetve az erdőpusztítás jelentős hatása.

Füstölgő nagyágyúk: Kína kontra USA

Balin nagyon sok fog múlni azon, hogy a két legnagyobb szennyező, Kína és az USA milyen stratégiát választ. Kína számára bizonyos mértékű kísértést jelenthet, hogy a szegény országok védelmezőjeként helyezkedjen szembe az "arrogáns" és gazdag országokkal. Míg az Egyesült Államok érvrendszerének fontos része Kiotó ellenében, hogy a fejlődő országoknak kell megtenniük az első lépéseket a kibocsátás csökkentésével kapcsolatban - s különösen érvényesnek tekinti ezt Kínára nézve, amely 2007-ben valószínűleg lekörözte az USA-t az országra jutó összkibocsátásban -, Kína előre láthatóan azzal érvel majd, hogy az egy főre jutó kibocsátása még mindig sokkal kevesebb, mint egyes fejlődő országoké vagy akár magáé az USA-é.

A két nagyhatalom vitájában kedvező jelnek mutatkozik, hogy Peking tudatában van annak a fenyegetésnek, amelyet a klímaváltozás gyakorol az ország fejlődésére. Az erőszakos szénkitermelés dacára Kína tudja: energiaegyensúlyát fenn kell tartania, és ennek érdekében változatnia kell eddigi politikáján. Elemzők szerint a bali találkozó segíthet Kínának abban, hogy olyan globális hatalomként léphessen fel, amelyik inkább vezetésre termett, mintsem mások követésére.

Ezzel szemben az amerikai delegáció kilátásai már kevésbé ígéretesek. Tárgyalóik, köztük ideológusok, várhatóan bármit megtesznek majd, hogy elbagatellizálják azt a szerény haladást, amit Kiotó óta a világ többi része produkálni tudott. Az USA azzal az indokkal utasította el a kiotói követeléseket, hogy a jegyzőkönyv aláírásával a fejlett országok versenyhátrányba kerülnének, és új megállapodás kidolgozását sürgette, amelynek részese Kína és más szennyezők is. Az amerikai fél állásfogalását ugyanakkor komolyan befolyásolhatja Bush elnök azon vágya, hogy elnökségét valamivel pozitívabb képet festve fejezze be, mint ahogy azt elkezdte 2001 márciusában, amikor is bejelentette az USA kivonulását a Kiotói Egyezményből.

Bali előzményei

Az ENSZ klímaváltozási testületének átfogó jelentése

A szakma és a közvélemény is izgatottan várta az ENSZ klímaváltozási testülete, az IPCC által 2007. február 2-án közzétett összefoglaló áttekintést, amely egy hatéves munka lezárása (a testület munkája elismeréseként idén Al Gore volt amerikai alelnökkel megosztva megkapta a Nobel-békedíjat). A jelentésnek - amelynek elkészítésében magyar kutatók is részt vettek - az volt a feladata, hogy (ok-okozati összefüggésben), összefoglalja az elkövetkező években várhatóan bekövetkező globális éghajlati változásokat. Az IPCC előre bejelentette, hogy ezentúl erősebb kifejezésekkel fogja illetni az emberi tevékenységek hatását a klímaváltozásra, mint azt korábban tette.

A jelentésben a testület kimondja: nagyon valószínű, hogy a globális felmelegedés okozója az ember, csakúgy mint azt, hogy a globális átlaghőmérséklet előreláthatólag 1,8-4°C közötti mértékben emelkedik majd a század végére.

Mindemellett a jelentés kiemel több olyan területet, amelyet figyelemmel kell kísérni, és amelyek jelentősége ma nagyobb, mint valaha. Ennek oka, hogy a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy számos folyamat bekövetkezhet kisebb átlaghőmérséklet-emelkedés esetén is, illetve hogy a kockázat valószínűleg nagyobb, mint azt eredetileg feltételezték. Ide tartozik a különböző állat- és növényfajok kihalása, az időjárási szélsőségek gyakoribbá válása, vagy a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás problémaköre.

A jelentés szerint az állat- és növényfajok 20-30 százaléka a kihalás szélére juthat, amennyiben a Föld átlaghőmérséklete a XX. század végihez képest 1,5-2,5 fokkal emelkedik. 3,5 fokot meghaladó átlaghőmérséklet növekedés esetén a fajok 40-70 százalékát veszélyezteti majd fokozottan a kihalás, ami minden valószínűség szerint visszafordíthatatlan folyamatokat indítana el.

A testület szerint amennyiben a klímaváltozás ebben az ütemben halad tovább, az időjárási szélsőségek - szárazság, áradások - is gyakoribbá válnak. Minden valószínűség szerint a klímaváltozás következtében a század közepére számos félszáraz éghajlatú területen (így a Földközi-tenger medencéjében, az Egyesült Államok nyugati részén, Dél-Afrikában vagy Észak-Brazíliában) alakulhat ki súlyos vízhiány.

A jelentésben felhívják a figyelmet arra is, hogy a Grönlandon és az Antarktiszon végzett vizsgálatok alapján úgy tűnik, a sarkvidéki jég olvadása (és így a tengerszint emelkedése) is gyorsabb ütemű lesz, mint azt eddig gondolták.

Ózonkonferencia Montrealban

Az 1987-es Montreali Jegyzőkönyv kimondta a klórt és fluort tartalmazó szénvegyületek használatának betiltását. Ezek a vegyületek a sztratoszférába jutva az ultraibolya sugarak hatására elbomlanak, így felszabadulnak belőlük az ózonrétegre veszélyes összetevők, amelyek gyorsítják az ózon bomlását. A gyártás leállításával megszűnt a direkt kibocsátás, és az 1990-es évek közepétől az ózonréteg lassú, de folyamatos regenerációjával együtt a klór-fluoro-karbonok (HCFC-k) csökkenő koncentrációját figyelhetjük meg. A becslések szerint az évszázad közepére a felső légkörben az ózonréteg visszanyerheti a múlt század közepe előtti szintet, és ezzel párhuzamosan a sarkvidékek felett tapasztalható ózonlyuk is megszűnhet.

Idén szeptemberben, húsz évvel a Montreali Megállapodás után komoly vállalás fogalmazódott meg az ózonréteg védelmében. Szintén Montrealban, 191 ország környezetvédelmi minisztere, illetve képviselője egyezett meg abban, hogy a '87-es egyezményben leírtakhoz képest tíz évvel hamarabb mondanak le az "ózongyilkos" anyagokról: az iparosodott államok így már 2020-ig, a fejlődő országok pedig 2030-ig beszüntetik a HCFC-k felhasználását. A megállapodás valójában nem csupán az ózonréteg védelmét szolgálja, hanem a globális felmelegedés elleni küzdelemben is kiemelkedően fontos lépés lehet, hiszen a HCFC-k üvegházhatású gázok: némelyikük hatása eléri egy széndioxid-molekula relatív hatásának tízezerszeresét. Egyes feltételezések szerint az 1990-es évek végére ugrásszerűen felgyorsult globális felmelegedésben e gázok hirtelen légköri megjelenésének és felszaporodásának jelentős szerepe van.

Nemzetközi Poláris Év

Valószínű, hogy a felmelegedés a sarkvidékeken hagyja a legnagyobb nyomot. Éppen ezért a klímaváltozás a központi témája annak a nemzetközi kutatóprogram-sorozatnak, amely idén tavasszal indult. Az elmúlt 50 év egyik legnagyobb kutatóprogramja a Nemzetközi Poláris Év (International Polar Year), amely a Déli- és az Északi-sarkvidéken 2009. május 1-ig zajlik majd. Ez a negyedik sarkvidék-kutatási program 1882 óta, ám az első, amelyben az ember és a klímaváltozás kapcsolatát is vizsgálják. A klímaváltozás hatásának vizsgálatait már csak azért is tartják kiemelt fontosságúnak a sarkvidékek esetében, mert az Arktiszon és az Antarktiszon kétszer gyorsabban emelkedik az átlaghőmérséklet, mint a Föld más részein. A sarkvidékek érzékenységét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy idén negatív rekordot döntött a sarkvidéki jégtakaró kiterjedése: az Északi-sarkvidék elvesztette jégmennyiségének közel 40%-át. A visszahúzódás legerősebben az amerikai és az eurázsiai partvidék mentén volt megfigyelhető. Így történhetett meg, hogy idén teljesen feltárult az Északi-sarkvidék északnyugati átjárója, megnyitva a mindeddig járhatatlan hajózási utat az Atlanti- és a Csendes-óceán között.

Faragó Tibor hangsúlyozta: az éghajlatváltozásnak már most komoly globális hatásai vannak, s ahhoz, hogy ne következzenek be drámai változások, feltétlenül teljesülnie kell az EU által kitűzött hosszú távú célnak: az üvegházhatást okozó gázok globális kibocsátását 2050-re 50%-kal kell csökkenteni az 1990-es szinthez képest. Szinte napra pontosan tíz évvel a Kiotói Jegyzőkönyv alárása után nem kisebb a tét, mint hogy átfogó megállapodás szülessen arról, milyen tárgyalási lépések vezetnek el a Jegyzőkönyvet 2012-ben felváltó új, annál átfogóbb, több problémát érintő egyezmény létrehozásához.