Bizalomhiány

Létrehozva: 2007. december 28., 17:47 | Utoljára frissítve: 2007. december 28., 17:50	nyomtat	küld

Közben pedig megpróbálja minimalizálni a történteket, azt hangsúlyozva, hogy az elnök nem találta alkotmányellenesnek a törvényt. Abban sem kételkedünk, hogy lesznek majd, akik az Alkotmánybíróságon támadják meg a jogszabályt.
Ám a lényeg szerintünk másutt van. Sólyom eddigi elnöki tevékenységének egyik legjelentősebb döntését hozta meg. Eddig sem akart passzivitásra kárhoztatott, egyszerű "protokollvégrehajtó" lenni, és érzékelhetően igyekezett gondosan megválogatni, hogy hol és mikor szerepel. A köztársasági elnök szavának súlya van, és óhatatlanul "megemel" minden ügyet, amelyben megszólal.

A köztársasági elnök világosan és keményen fogalmazott: a törvénnyel nem ért egyet, nem írja alá, és nem hirdeti ki. Miközben maga is úgy véli, hogy az egészségügyi ellátást és a nyugdíjrendszert át kell alakítani.

De nem így. Mert az átalakítás csak akkor lehet sikeres, ha az állampolgárok bíznak benne. Azt mi tesszük hozzá, hogy e feltétel Magyarországon nincs meg. A választók nem bíznak a kormányban, ezért nem bízhatnak a kormány legjelentősebb vállalkozásában, az egészségügyi reformban sem. Szerintünk az egészségügy reformnak nevezett átalakítás a jelenlegi formájában bukásra van ítélve. Nem idézzük most a szakmai ellenérveket, most csupán abból indulunk ki, hogy a koalíció elveszítette a többség támogatását, így semmiféle reformot nem tud hitelesen végrehajtani.

Sólyom azt mondta, hogy a nagy horderejű változások esetében a reform irányában és alapjaiban megegyezésre kell jutniuk a politikai erőknek. Ez pedig a kormány és az ellenzék közös felelőssége. Nyilván lesznek, akik úgy látják majd: az elnök ezzel az ellenzéket is bírálta. Ám a lényeg szerintünk másutt van. Nevezetesen ott, hogy Magyarországon esélye sem volt a megegyezésnek.

A kormány egyedül döntött a reformról - ez a törvény pedig csak úgy születhetett meg, hogy a gyakran elégedetlen frakciók meghátráltak. Talán jobb meggyőződésük ellenére biztosították a szükséges parlamenti többséget a kormánynak. A reform előkészítésének folyamatában nem volt helye és szerepe az ellenzéknek. Ugyanígy a szakmai szervezetek sem juthattak szóhoz. Legfeljebb tiltakozhattak, hogy aztán a kormány afféle status quóban érdekelt reakciósoknak állítsa be őket.
Lehet erre azt mondani, hogy a kormányt sürgette az idő, nem volt lehetősége társadalmi vitát folytatni. Ám ennek ellentmondani látszik, hogy maga a koncepció is az utolsó pillanatig változott - a politikai háttéralkuk következtében.

Nem a reform ötletével van baj. Hanem a folyamattal. Hogy a kormány megszívlelné az elnök szavait? Vannak kétségeink.