Mínuszaink között a remény

Létrehozva: 2008. január 2., 13:49	nyomtat	küld

Kemény mínuszokkal köszöntött ránk az új esztendő - ami az időjárást illeti. A szilveszteri gondtalan jókedvből alighanem egy jókora közlekedési dugó térít vissza mindannyiunkat a rögvalóságba.

A kemény mínuszok a mától érvényes áremelésekre is igazak. A Kádár-korszak óta kinőhetetlen hagyomány - áthurcoltuk magunkkal az új rendszerbe is -, hogy fölfelé kúszó árak listájával indul az év. Annak idején ügyeltek rá az elvtársak, hogy amit előre kiszivárogtattak, az ridegebb volt a januári csomagnál. Egyszerű trükk, nekik bevált, míg el nem sodorta őket a történelem.

Már akit. Mert az egykori KISZ-nemzedékből kinőtt mai országvezetők már nem adnak a látszatra sem. Tíz százalékot ránk vernek az áramliberalizációval (ki látott már olyan piaci versengést, amely az árak növekedésével jár?!), további tízet az amúgy is egekbe szökő élelmiszerárakkal, és akkor még a gázdíjról s az összes többi, belénk gyűrűző hatásról nem is beszéltünk.

Kemény mínusz a szabályok örökös változtatása is. Csak az a biztos ma, hogy semmi sem biztos. A nyugdíjak számítási módja sem, így aztán aki az idén teszi le a lantot, az 6-8 százalékot veszít ahhoz képest, aki már korábban nyugdíjba mehetett.

Ha visszatekintünk az épphogy magunk mögött hagyott évre, reformoknak csúfolt megszorítások, a társadalom kisebb-nagyobb tiltakozó reakciói és a politikai sárdagasztás szomorújátéka rajzolódik elénk. A krónikás legnagyobb fájdalma, hogyan válhattunk "Európa beteg emberévé". Okunk van a kesergésre, csakhogy a búsmagyar nemzettemetéssel ezúttal se megyünk semmire.

Sólyom László köztársasági elnök újévi köszöntőjében arra figyelmeztetett, minden bajunknál fontosabb a jövőre nézvést, hogy van-e az országban elfogadott, közös elképzelés a jövőről, és van-e összetartás az emberek között.

Az országot mentőövként átölelő közös tervről, amely mögött hittel és akarattal felsorakozna ez a sokféle megosztottságtól vergődő nemzet, nem beszélhetünk. Egyelőre. Talán még ki kell vezekelnünk magunkból, hogy megszülessen. Az emberek összetartásának azonban megannyi példáját találni szerte a hazában. Bajban vagyunk, de a baj közelebb hozza egymáshoz az elszenvedőit. Jól látható ez települések, kistérségek együttműködésén, őslakosok túlélési találékonyságán vagy hivatásrendek összekapaszkodásán - gondoljunk csak az orvostársadalomban történtekre.

Az elnök intelmeit érdemes értő füllel hallgatni. Azt üzeni, hogy a fortélyos, ám egyhangú hatalmi acsarkodáson túl az emberek "belső hozzáállásától függ, hogy mi lesz Magyarország helye az átalakuló világban". Ezen múlik, hogy lesz-e közös akarat túllépnünk e mai kocsmán. Végső soron a magyar nemzet fennmaradása a tét.