A magyar hadtörténet legnagyobb tragédiája

Létrehozva: 2008. január 12., 11:23 | Utoljára frissítve: 2008. január 12., 11:29	nyomtat	küld

Előzmények

A 2. magyar hadsereget német követelésre küldték ki a keleti frontra. Az 1941-es villámháború kudarca, a Moszkva előtti vereség után a németek szövetségeseiktől csapatokat igényeltek a következő keleti hadjárathoz, amelynek fő célja Sztálingrád és a kaukázusi olajmezők elfoglalása volt.

A német követeléseket Magyarország nem merte teljes egészében visszautasítani, mert a Németország kegyeiért versengő, az 1940-ben Magyarországhoz csatolt Észak-Erdély visszaszerzésére törekvő Románia azonnal teljesítette a német igényeket, és már 1941-ben is Magyarországnál jóval nagyobb hadsereget küldött a Szovjetunió ellen.

A német elvárásokra egyébként jellemző, hogy kezdetben a teljes magyar hadsereg, majd a felének keletre küldését akarták elérni.

Létrehozásakor a 2. magyar hadsereg 207 ezer főt számlált, amelynek 20 százalékát nemzetiségiek - főleg románok és ruszinok -, 10 százalékát zsidó és baloldali munkaszolgálatosok adták. A fő ellenfélként Romániával számoló magyar hadvezetés igyekezett kímélni a katonai szempontból legértékesebb korosztályokat, ezért nagy volt az idősebb, harminc-negyven éves tartalékosok és póttartalékosok aránya.

A fegyverzet és felszerelés - noha magyar szinten elsőrangúnak számított - a követelményekhez képest hiányos és korszerűtlen volt, különösen a páncéltörő és a tüzérségi eszközök hiánya, illetve gyenge minősége volt kirívó. A németek szóbeli ígéretet tettek a hiányzó nehézfelszerelés biztosítására, ám erre alig-alig került sor.

A hadsereg sorsát nemcsak a fegyverzetbeli hiányosságok határozták meg, hanem az is, hogy az irányítást a németeknek rendelték alá, a parancsok, az 59 éves Jány Gusztáv vezérezredes hadászati kérdésekben nem dönthetett önállóan.


A Donnál

A 2. magyar hadsereg 1942. június 28-án kapcsolódott be a harcokba, és július 7-én érte el a Dont. Itt védelembe ment át, Voronyezs és Pavlovszk között 208 kilométeren - ez a hadsereg létszámához képest iszonyatosan hosszú szakasz volt, ami nem adott lehetőséget sem a védelem mélységi kiépítésére, sem tartalékok képzésére. Ezért súlyos árat kellett fizetni, amikor megindult a szovjet támadás.

1942 nyarán a magyar alakulatok számos alkalommal kísérelték meg a Don nyugati partján lévő szovjet hídfők felszámolását, ám a háromból csak egyet sikerült elfoglalni, miközben a hadsereg 30 ezer embert veszített. Ennek ellenére erősítés nem érkezett.

1942 novemberében a szovjet ellentámadás bekerítette a 6. német hadsereget Sztálingrádnál, a hadművelet második részében a szovjet hadvezetés arra törekedett, hogy minél messzebb szorítsa a tengelyhatalmak csapatait a sztálingrádi katlantól.

December közepén a 2. magyar hadseregtől délre álló 8. olasz hadsereg egy részét megsemmisítették, és nyilvánvaló volt, hogy hamarosan a magyar csapatok is sorra kerülnek.

A nagyítható térképen a szovjet offenzíva második szakasza tanulmányozható. A 2. magyar hadsereg a kékkel színezett térség északi-középső részen látható, "2A HUN" jelzéssel, szaggatott piros vonallal körülkerítve, amely jelzi, hogy a hadsereget bekerítették.

Roham

A nagy számbeli és technikai fölényben lévő szovjet csapatok támadása - amelyet a térképen piros szaggatott vonal jelöl - 1943. január 12-én, mínusz 30-35 fokban kezdődött meg az urivi hídfőből kiindulva, a magyar hadsereg centruma, a IV. hadtest ellen. Noha ezt még csak egy nagyobb erejű felderítő manővernek szánták, a szovjetek 8-12 kilométer mélyen beékelődtek a magyar védelembe.

Ezt a helyzetet egy sikeres ellentámadással még kezelni lehetett volna, ám Jány vezérezredes sürgetése ellenére a németek nem vetették be az egyetlen tartalékot, a Cramer-hadtestet, amelybe beletartozott az 1. magyar páncélos hadosztály is.

Január 13-án az erőtlen ellentámadás kudarca és az előrehozott szovjet főtámadás nyomán a helyzet válságosra fordult, másnap a szovjet előretörés hatására a 2. magyar hadsereg arcvonala kettészakadt, a IV. hadtesttől északra lévő III. hadtest irányítása ezért a 2. német hadsereghez került. A III. hadtestnek csak január végén sikerült kijutnia a szovjet gyűrűből.

Január 14-én indult meg a szovjet roham - a térképen folyamatos piros vonal - a déli scsucsjei hídfőből, a részben felváltás alatt lévő VII. hadtest ellen, amelynek védelme még aznap megtört. A visszavonuló csapatok összekeveredtek a felváltásra érkező, fegyvertelen honvédekkel, ezért is alakult ki a fegyver nélkül, fejvesztve menekülő hadsereg képe, amely csak részben felel meg a valóságnak.

Január 15-ére a magyar arcvonal több helyen átszakadt, a kilencből két hadosztály szinte teljesen megsemmisült, a többi is jelentős veszteségeket szenvedett. A rendkívüli hideg még az ellenséges tűznél is több emberrel végzett.

A Cramer-hadtest fő ellentámadása január 16-án indult meg, de nem hozott számottevő eredményt, ráadásul a szovjetek az 8. olasz hadsereg újabb alakulatait morzsolták fel, ami tovább növelte a magyar csapatokra leselkedő veszélyt.

Jány Gusztáv többször is kérte a német felsőbb parancsnokságot, hogy engedélyezze a magyar VII. hadtest délen még állásaiban lévő hadosztályainak visszavonulását, ám azt személyesen Adolf Hitler tiltotta meg. Az engedély végül csak január 17-én érkezett meg, ami ahhoz vezetett, hogy a visszavonuló magyarokat többször is támadás érte.

Január 18-án már csak az északi III. hadsereg harcolt, a másik két hadtest túlélői rendezetlenül vonultak vissza. Közben többször konfliktusba kerültek a szintén nyugat felé tartó németekkel, akik nem engedték az általuk megszállt falvakban éjszakázni a magyarokat, akik sokszor csak a megfagyott lovak húsát ehették.

A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg hivatalosan 1943. január 24-én vált ki az arcvonalból. Jány Gusztáv a jórészt fegyvertelen, demoralizált katonák láttán ezen a napon adta ki hírhedt "A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét..." kezdetű hadparancsát, amelyben a katonákat gyávasággal vádolta, és drasztikus fegyelmező intézkedéseket rendelt el. A parancs osztatlan felháborodást keltett, több helyen ki sem hirdették. Jány vezérezredes ezt később visszavonta, és elismerte hadserege helytállását.

Tragikus mérleg

A megmaradt csapatokat - mintegy 64 ezer katonát - március 5-én hátravonták a Dnyeper mögé, és május végéig hazaszállították. A veszteségekről pontos adat ma sincs, a becslések 100 és 140 ezer közé teszik a halottak számát. A hadfelszerelés háromnegyed része veszett oda.

Jány Gusztávot 1947 októberében háborús bűnösként halálra ítélték és 1947. november 23-án kivégezték. 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság felmentette a háborús bűntett vádja alól.

A doni tragédia a magyar hadtörténet legnagyobb veresége, négyszer annyi ember pusztult el, mint a mohácsi csatában.