A bátorító ítélet

Létrehozva: 2008. január 21., 06:20	nyomtat	küld

A 35 milliárdra elkövetett hűtlen vagyonkezelést nem lehetett a nyakába varrni, mert a vádat képviselő ügyész ezt a vádpontot még az 2006 júliusában meghozott első fokú ítélete előtt elpottyantotta. A másodfokú ítélet szerint Princz, a derék bankár csupán hanyagul járt el. És ez nem szankcionálható olyan szigorúan. Most legalább elítélték, míg korábban felmentették a bankvezetőt. Akár örülhetnénk is, hiszen az ítélőtábla legalább kimondta: Princz bűnös. Mivel hosszú idő telt el azóta, hogy a Postabank vagyonát hanyagul kezelték, ezért aztán még a felfüggesztett börtönbüntetést is túlzottnak találhatták a bírók, megelégedtek a 3,6 millió forintos pénzbüntetéssel. Hogy ez a büntetés visszatartja-e a több százmilliárdos nemzeti vagyonokkal gazdálkodó állami cégek és szervezetek jelenlegi vezetőit attól, hogy a rájuk bízott közöst ne kótyavetyéljék el, azt nem tudom. Tartok tőle, hogy nem, sőt még bátorítólag hathat az ítélet.

Ugyanakkor nem kizárt az sem, hogy akik a legapróbb részletekig kivizsgálták Princz ügyét, helyesen állapították meg, hogy mivel lehet őt megvádolni. Öt év megfeszített nyomozati munka után jogosan feltételezhető az is, hogy a vád - hangsúlyozom, Princz Gábor esetében, a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján - helyes volt. Ha ez így van, akkor felmerül a gyanú: lehet, hogy csupán Princz Gáborral vitették el valakik a balhét? Ugyanúgy, mint az úgynevezett Tocsik-ügyben megpróbálták a jogásznővel. Vagy ahogy tálcán kínálják fel a 23 milliárdos K & H-botrányban a kőművesinasból lett bankigazgató Kulcsár Attila fejét? A véleménynyilvánítás alkotmányos jogával élve ki kell mondanom: úgy látom, ha a nemzeti vagyon kontójára sikerül valakiknek tíz-száz milliárdos síbolást jól szervezetten elkövetni, akkor a mutyi, az érthetetlen maszatolás, az elkenés, a nyomozás trükkös akadályozása szinte törvényszerű, vagy ha úgy tetszik, a polip csápjai ma már elérik az igazságszolgáltatás szintjeit is. A nyomozó hatóságon, az ügyészségen át egészen a bíróságig, ahol a politikai elittel összefonódott sztárügyvédek védik a nagyon magas pozíciókban lévő igazi elkövetők helyett a balhét elvivő figurákat, a vádlottakat. Már az igazságszolgáltatás tekintetében is sikerült a banánköztársaság színvonalára süllyednünk. Épp a minap derült kik, hogy nem más, mint az ügyészség szóvivője jegyezte meg kajánul a bíróság folyosóján: he-he, nem is azok a rendőrök ülnek a vádlottak padján, akiknek kellene, de én tudom, kik voltak. Pedig a vád alapja nem akármi volt. A rendőrök brutálisan megvertek egy ártatlan külföldi polgárt, a 2006-os politikai tüntetések idején a hatalom által megrendelt rendőrattak közben, egy kerületi rendőrkapitányságon. A rendőrruhába bújtatott bűnözők kilétét titkolta el a független ügyészség embere, és tétlenül végignézte, hogy ártatlan embereket vádolnak a súlyos bűnnel. És ez az ember tegnap még az ügyészség szóvivője volt. Ezek után bármit el tudok képzelni a nagy vagyoni hátrányt okozó büntetőügyek kapcsán is. És itt meg kell jegyeznem: éppen Cserni bírótól nem vártam, hogy - a regnáló hatalomnak kínos ügyben - nyilvánosság elé tárja a gyanúját, miszerint hamisan tanúskodtak a rendőrök. Ilyen az élet. Cserni János bíró úr, lehet, már nem csupán jogszolgáltatásra, igazságszolgáltatásra is törekszik. Visszatérve a Princz-ügyben hozott ítéletre, a bírói döntést talán el tudnám fogadni, ha nem jutnának eszembe ezzel szemben olyan ítéletek, amelyek óhatatlan vetik fel a kérdést: miként érvényesül nálunk a törvény előtti egyenlőség alkotmányos joga? Tartok tőle, hogy sehogy. Miért is kellett Kunos Péternek tömlöcben sínylődnie évekig? Kárt nem okozott az általa vezetett banknak, és akik állítólag megvesztegették őt, azokat meg sem gyanúsították.

Vagy: egyenlő volt-e a törvény előtt Princz Gáborral az a kecskeméti egykori autóversenyző, akinek a hitelezési ügyét szétválasztották, a büntetőperben elítélték, pár évre börtönbe dugták, majd, mire véget ért a polgári per, kiderült: ártatlanul ült. Rákos betegen. Az édesanyja meg belehalt a szégyenbe és a fájdalomba. Vagy itt van Zalatnay Sarolta énekesnő ügye. Vajon kiről hihető el inkább, hogy csupán hanyagul és nem hűtlenül kezelte a rá bízott pénzt: a pénzügyekben laikusnak számító rockénekesnőről vagy a képzett bankárról?

Vagy csupán a közös állami vagyon terhére lehet hűtlenül, avagy hanyagul eljárva százmilliárdos nagyságrendű kárt okozni? Mert abból futja az időhúzásra szakosodott szakértőkre, a törvényt a törvényhozó szándékával homlokegyenest ellenkező értelműre kiforgatni képes nagy tekintélyű jogászokra, sőt végső esetben akár pszichiátria menedéket nyújtó szakvéleményekre is?

Az a szomorú az egészben, hogy már fel sem tudunk egészségesen háborodni. Lám, már én is unom falra hányni a borsót.