203 kép-viselő

Létrehozva: 2008. február 13., 06:48	nyomtat	küld

Igen, ők már közösség. Egymás szemébe néznek, és értik. Úgy gondolnak önmagukra, mint az ostromlott vár maroknyi védőserege.

Ez a kapocs kívülről már megbonthatatlan. Mondom: a szégyen tartja össze, és a bűn.

Kétszázhárom ember. Elvileg lehetne akár igazuk is. Hányszor, de hányszor volt igaza a maroknyi kisebbségnek vagy akár egyetlen bátor embernek a csaholó falkával szemben! Igazából erről szól a történelem. Hogy valakinek mégis igaza van. Igaza volt Nagy Imrének, Mansfeld Péternek, Tóth Ilonának, a pesti srácoknak - vagy éppen Dobó Istvánnak. Akit az egri diadal után Ferdinánd király felségsértési perbe fogatott, és elítéltetett.

Ennek a kétszázhárom embernek most éppen nincsen igaza. Nem hősök ők, bármennyire szeretnék is így elképzelni magukat. Ez a kétszázhárom ember egyszerűen csak megátalkodott. És fél, és gyáva.

Kétszázhárom képviselő. De mit képviselnek? Ez most a kérdés.

Sok mindent lehet képviselni. Az ügyvéd képviseli ügyfelét a bíróság előtt. Ha meg van győződve védence bűnösségéről, akkor is.

A sportoló képviseli hazáját, mondjuk az olimpián. Önmagát is képviselheti az ember - akárhányak ellenében. De képviselhetünk egy barátot, sőt egy vadidegent is. Mint az Ezeregyéjszaka meséiben az az ifjú, aki a halálra ítélt herceg helyett odaáll a bitófa alá, hogy a herceg haza tudjon menni elbúcsúzni édesanyjától. Ha a herceg napszálltáig nem ér vissza, felakasztják az ifjút. Aztán a herceg persze visszatér. És persze kegyelmet kap. Ez az Ezeregyéjszaka.

Ők kétszázhárman elvileg a népet képviselik.

Mert ezért vannak ott, ahol vannak. Ez a képviseleti demokrácia, amelyre oly sokat hivatkoznak, éppen ők. Mindig elmondják, hogy nem szabad aláásni a parlament tekintélyét, és nem szabad a demokráciát "kivinni" az utcára. Mert Magyarországon képviseleti demokrácia van, nem pedig közvetlen demokrácia. Vagyis a nép képviselőin keresztül érvényesíti akaratát, méghozzá a parlamentben.

Az a baj, hogy ők kétszázhárman nem képviselnek semmit sem. Az egész elv hazugság immár.

2006 szeptembere óta nem lehet képviseleti demokrácia Magyarországon. Egyetlen gazember zárójelbe tette az egészet. Zárójelbe tett bennünket - és azt a kétszázhárom embert is. Őket különösen. Ugyan mit lehet képviselni még ott, ahol "nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél évet". Ahol "teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz".

Semmit sem lehet ilyen országban képviselni. Akik képviselnének bennünket, azok ugyanis mind-mind hazugság árán jutottak oda, ahol vannak. Vagyis egy hazugságot képviselnek. Ez pedig "nem igaz országhoz vezet".

Egy hazugságot is lehet persze képviselni. "Mi az hogy! Nagyon is!" Nem tudja ezt minálunk jobban senki sem. Itt kétszázhárman képviselnek egy hazugságot. Egy hazugságot és egyetlen érdeket. Egy gazember érdekeit. Néhány gazember érdekeit. Ha 2006 szeptemberében lemondanak, visszaadhatták volna a hitet is, a becsületet is. De ők a másik utat választották. Odaálltak a hazugság mellé. A hazugság szolgái lettek, bármi áron. Ezért nincs és nem lehet igazuk semmiben sem. Ennek a kétszázhárom embernek akkor sincs igaza többé, ha történetesen és véletlenül mégis igaza van.

De most nincs se történetesen, se véletlenül. Még az sincs. Most egyszerűen elvették a társadalomtól, ami megkérdőjelezhetetlenül az övé.

Ez a kétszázhárom most végképp felrúgta a társadalmi szerződést. Úgy rúgta fel, hogy még azt sem tudja, mi az. Ez lehetne akár mentő körülmény is, de nem az. Mert érzik, minden pillanatban érzik, hogy a bűnt szolgálják. Hogy gazembert szolgálnak. De teszik. Félelemből, gyávaságból, anyagi érdekekből, aljasságból - ki-ki amiért. Már önmagukat sem képviselik. Nincsen önmaguk. A falka maradt. És a szégyen. És az önsorsrontás. És a hazugság. A mindenekfeletti hazugság. Ez valóban nagy erő. Összekovácsoló, közösségteremtő erő.

Vannak ők odabent - és körülöttük ez a "kurva ország". S mert önmagukat gyávák gyűlölni, hát akkor gyűlölik az országot inkább. És egy képet viselnek az arcuk helyén. Ők így: kép-viselők.

Rettenetes pillanat ez. Rettenetes csönd, rettenetes várakozás. De legalább végre bármi megtörténhet. S hogy mi fog végül is megtörténni a bármiből, az csak az országon múlik. Mirajtunk. Hiszen őrajtuk már semmi sem múlik, legfeljebb egy gazember hatalma. Ideig-óráig. Őket már csak ez érdekli, mert ez az önérdekük. Ez, és hogy a kép ott maradjon az arcuk helyén. Másképpen ugyanis nem mernek szembenézni önmagukkal. Szánjuk őket, és imádkozzunk értük, és ne bocsássunk meg. Most még semmiképpen. Majd ha levezekelték. Majd ha bocsánatot kértek. Majd ha bevallották. Majd akkor. És ne féljünk. Nincsenek már többen, csak kétszázhárman...