Szakértelmetlenségi logika

Létrehozva: 2008. február 22., 07:14	nyomtat	küld

A rendszer közismert módon több egészségbiztosítási pénztárból és egy Nemzeti Egészségbiztosítási Központ nevű költségvetési szervből áll majd. Vizsgáljuk meg, melyik nevezhető ezek közül a szavak közkeletű értelmében biztosítónak, és melyik pénztárnak!

A törvény szerint az egészségbiztosítási pénztár az a társaság, amely az egészségbiztosítási szolgáltatást nyújtja. Egészségbiztosítási szolgáltatáson pedig a tagok, azaz a biztosítottak által igénybe vehető gyógykezelés szervezését, elszámolását, (részleges) finanszírozását és ellenőrzését értik. A tag az egészségbiztosítási pénztárral szerződik. A biztosítás díját nem közvetlenül neki fizeti, hanem jövedelemfüggő járulék formájában a Nemzeti Egészségbiztosítási Központnak. E központtól minden egyes egészségbiztosítási pénztár minden tag után azonos összegű átalányhoz jut, és ebből fizeti a tagok gyógykezelésének költségeit. Tehát az egészségbiztosítási pénztár viseli a tagok betegségeinek anyagi kockázatát.

Hasonlítsuk össze az egészségbiztosítási pénztár most vázolt szerepét a biztosítónak a Biztosítási szakszótárban (www.biztositascentrum.com/szakszotar.phtml) található definíciójával. Ez azt mondja, hogy a biztosító biztosítási tevékenység folytatására jogosult szervezet. A biztosítási tevékenység pedig "szigorúan szabályozott gazdasági, pénzügyi tevékenység; szerződésen, jogszabályon vagy tagsági viszonyon alapuló kötelezettségvállalás, amely során a biztosító megszervezi a veszélyközösséget, ... megállapítja a biztosítási díjat, ... a kockázatokat átvállalja, és szolgáltatásokat teljesít".

Az egészségbiztosítási pénztár tevékenysége tehát megegyezik egy általános értelemben vett biztosítóéval, kivéve, hogy a biztosítási díjat nem maga állapítja meg, és a tagokat átmenetileg nem maga szervezi be. A biztosítási tevékenységtől a pénzkezelés elválaszthatatlan. De ha valamit mindenáron pénztárnak akarunk nevezni, az csak a Nemzeti Egészségbiztosítási Központ lehet. Így közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: az új rendszer egypénztáras és sokbiztosítós lesz. Lendvai Ildikó, Horváth Ágnes és társaik zsolozsmája az "egybiztosítós, de többpénztáras" rendszerről pedig értelmetlen és félrevezető.

Mitől ez a kollektív értelemficam kormánykörökben? A törvényt megszavazó szocialista képviselők azt mondták, hogy bíznak szakértőikben, ahelyett, hogy meggyőződtek volna a törvény üdvösségéről. Szélhámosság, ha úgy tesznek, mintha hitelt adnának annak az egyszerű ésszel is belátható koholmánynak, hogy nem a kockázatvállaló üzleti cég a biztosító, hanem a biztosítottak pénzét számukra átutalgató költségvetési szerv. S mindezt csak azért, hogy segítsenek az Albert házaspár népszavazási kezdeményezését ellehetetleníteni, amely "több-biztosítós" rendszert említ. Ha a "reform" kierőszakolói el tudnák hitetni, hogy az ő rendszerük nem több-biztosítós, ki lehetne csorbítani az új népszavazási kezdeményezés élét.

Ez az ötlet nem éppen zseniális, de a hibás áru elsózásában való gyakorlatról árulkodik. Azt használták ki, hogy a magyar szaknyelv a biztosítótársaságot, azaz biztosítót némely esetekben biztosítópénztárnak nevezi. A biztosítópénztár azonban nem egy biztosító és egy pénztár együttese, hanem biztosítással foglalkozó intézet/cég, azaz biztosító. Hogy a biztosítót a pénztártól elválasztani képtelenség, rögtön lelepleződik, ha a biztosítópénztár szót angolra próbáljuk fordítani. Az angolban nincs olyan ellenpárja a pénztár szónak, amelyet a biztosítási pénztár megfelelőjébe bele lehetne illeszteni (az Országos Egészségbiztosítási Pénztár angol neve National Health Insurance Fund Administration; a nyugdíjpénztárat pension fundnak vagy pension fund managementnek hívják). A nevüktől eltérő tevékenységet folytató cégeket egyébként sok nyelven nem pénztárnak, hanem pénzmosodának nevezik.

Épp ideje ráébrednünk, hogy a nyelvrontás még mindig a tömegek megtévesztésének legveszélyesebb fogása. A több-biztosítós rendszer álruhába öltöztetésével nemcsak a majdani kárvallottakat állítják fejre, hanem a liberális eszméket is. A liberális berendezkedésű társadalomban ugyanis a magánbűnöknek is a köz javát kellene szolgálniuk, a biztosítási szójáték viszont a balliberálisok közös bűne, amely - ha az emberek többsége beugrik neki - sok magánember romlását okozza majd.