Orosz út

Unalmas, eseménytelen, lefutott! - panaszkodnak az orosz elnökválasztásra érkezett külföldi újságírók. Hiába, nem lehet már harcolni a kommunizmus ellen, az oligarchák is emigráltak, vagy beálltak a sorba, az oroszok többsége sem szidja a hatalmat, ráadásul egyetlen kedvenc sincs a jelöltek között, akit a világsajtóban lehetne futtatni. A pankrátor Zsirinovszkijt és a megfáradt kommunista Zjuganovot azért mégsem lehet, Bogdanov pedig hiába szabadkőműves, azok helyett indul, akiket a Nyugat már húsz éve szeret. Így nem maradt más hátra, mint a választások legitimitásának, demokratikus voltának megkérdőjelezése.

Létrehozva: 2008. március 3., 00:31 \| Utoljára frissítve: 2008. március 3., 00:45	nyomtat	küld

Való igaz, hogy Nyugatról nézve az orosz berendezkedés meglehetősen sajátos, a demokráciát is lehetne még erősíteni, ami persze nem egyenlő az angolszász modell követésével. Egyébként is, az orosz demokrácia visszaszorulása már 1993 óta nyilvánvaló, az ország sorsa miatt aggódók mégis csak a legutóbbi időkben emeltek szót miatta. Az okok ismerősek. Moszkvával addig semmi baj nem volt, amíg gond nélkül lehetett érvényesíteni vele szemben a nyugati érdekeket. Pedig akkor, a teljes széthullás, a káosz állapotában volt csak igazán nagy gondban Oroszország. S ha e trend folytatódott volna, ugyancsak megérezte volna e gondok mélységét a világ, benne elsősorban Európa is. A nyolc évvel ezelőtti hatalomváltással azonban új, már most megállapíthatóan a jövőt középtávon is meghatározó korszak kezdődött Oroszország történetében.

A Vlagyimir Putyin nevével fémjelzett politika először az állam megerősítésével stabilitást teremtett, növekedési pályára állította a gazdaságot, s az ország nagyhatalmi státusának ismételt megerősítésével visszaadta az oroszok önbecsülését. Nőtt a fogyasztás, látványosan emelkedtek a reálbérek, az állam szinte teljesen visszafizette a külföldi adósságokat, megduplázódtak az oktatásra, megháromszorozódtak az egészségügyre fordított kiadások. Sokak bánatára Putyin igyekszik megakadályozni, hogy Oroszország csupán a multinacionális cégek nyersanyagbázisa legyen, s támadja a hazai "off-shore arisztokráciát" is, az ország nemzetközi helyét, érdekeit és céljait pedig egyértelműen körvonalazta nagy vihart kavart müncheni beszédében. Hellyel-közzel sikerült megállítani, vagy legalábbis megnehezíteni az orosz hatalom visszaszorítására a posztszovjet térségben tett amerikai erőfeszítéseket. Sokakat meglepett az orosz cégek láthatóan növekvő külföldi térnyerése is. Az egyre erősödő bírálatokból, az emberjogi kérdések előszedéséből világos, mind többen érzékelik, hogy Oroszország visszatért a globális porondra, s Kína, India vagy Brazília mellett a 21. század egyik megkerülhetetlen régi-új hatalma. Mindez nem jelenti azt, hogy Oroszországban minden rendben lenne, s az új elnök ölbe tett kézzel nézhet a jövőbe.

Valami megindult, az új Oroszország alapjait elkezdték lerakni, a 2020-ig előirányzott stratégia céljaiból is kitűnik azonban, hogy a mostani fellendülés, a stabilitás törékeny, az irány még nem visszafordíthatatlan. Ez motiválja elsősorban Putyint a politikai struktúra alakulása szempontjából egyébként nem kis gondot jelentő maradásra. Oroszország ugyanis ma csak egy közepesen fejlett ország, jelentős természeti kincsekkel, de még mindig nagy szociális egyenlőtlenséggel és modernizációs hátránnyal. Az emberek túlnyomó többsége azonban úgy véli, jó irányba indult el az ország, a mostani unalmat stabilitásként, a fellendülés kezdeteként érzékeli, ezért e kurzus folytatására szavazott. Mindez pedig megerősíti a visszatérést ahhoz az orosz úthoz, amelyet regényeiben felvázolt Dosztojevszkij, a politikában pedig megpróbált eredményessé tenni, modernizálni I. Pétertől II. Sándorig a Romanov dinasztia több cárja is.

(Stier Gábor, Magyar Nemzet)