Bennfentesek tartják kézben Magyarországot

Létrehozva: 2008. március 4., 09:14	nyomtat	küld

A magyarok döntő hányada nem nyertese a politikai rendszerváltásnak. A gazdaság nem kiugróan, de jó negyven százalékkal nőtt a rendszerváltozás óta, miközben a termék- és szolgáltatási tömeg előállítását ma csaknem másfél millióval kevesebben végzik, mint végezték 1989-ben. A munka termelékenysége tehát hatalmasat nőtt az elmúlt másfél évtizedben. Ezt azonban az 1989-es reálbérszinttel honorálják. A visegrádi országok közül nálunk a legalacsonyabb az órabér, legtöbb az egy évben ledolgozott munkaórák száma. A tíz lakossági jövedelemkategória közül csak egy részesedése nőtt az elosztható jövedelmen belül. A rendszerváltás előtt a felső tized az összjövedelem húsz százalékát mondhatta magáénak, ma huszonötöt. A legfelső csoport növekményénél azonban az alsóbb csoportok többet vesztettek, különösen az alsó három jövedelmi tized. A többi is lefele csúszik. Az alsó csoportok elszegényedését tehát nem lehet automatikusan a felső csoport nyakába varrni.

Az állam még cudarabbul járt. Költségei a folyó bevételeken túl felemésztették a vagyona privatizációjából adódó bevételeket, emellett adóssága is megnégyszereződött. Mindez nem a polgároknak juttatott állami transzferek (oktatás, egészségügy, adminisztráció, rendfenntartás) emelkedő hányada miatt, hanem ellenkezőleg, a polgárok fokozódó adófizetésen túli anyagi áldozatvállalása ellenére. Az államnak szolgáltatásaiért felszámított díjaiból több mint háromszor annyi bevétele származik, mint a hazánkban működő társaságok nyereségadójából.

Kérdés tehát, ha a negyvenszázalékos növekedés jövedelemtartalmát egyetlen jövedelemkategóriánál sem találjuk, akkor hova tűnhetett másfél évtized alatt ez az óriási vagyon- és folyó jövedelemtömeg.

Mutyizás a diktatúrában

Diktatúrában a bennfentesség természetes. A hatalom birtokosai a közjavakkal sajátjukként bánnak, elszámolással senkinek nem tartoznak. Hazánkban a hetvenes évektől a hatalom köreiben, a külföldi hitelforrások felvétele kapcsán már korán megszerveződött egy a hatalom bizonyos köreit és a külföldi hitelezőket magában foglaló, szűkebb bennfentes kör is.

Az elkülönülést az akkor jegybankként és kereskedelmi bankként, valamint az állam hitelfelvevő ügynökeként egyaránt működő Magyar Nemzeti Bank különleges monopolstátusa tette lehetővé. Hitelei és devizatartalékai értékeléséhez az árfolyamokat maga állapította meg. A bank készítette az ország fizetési mérlegét, s szakvéleménye volt a döntő devizavétségek büntetőjogi megítélésénél. A bennfentes ügykezelés azt okozta, hogy a rendszerváltásig felhalmozott huszonkétmilliárd dollár adósságból jó, ha tíz százalékot lehetett kapcsolatba hozni konkrét felhasználási célokkal. A többi felhalmozott kamat- és árfolyamveszteség újbóli hitelekkel történő finanszírozásra volt. A durva magánérdekű összefonódások tetten érhetőek.

A hazánkba települő első külföldi többségű bankokban az MNB társtulajdonos lett, az igazgatóságokba tisztségviselőket delegált. Minden forintleértékelés növelte az MNB veszteségeit, de növelte az idejében információhoz jutott bankok hasznát. Gigaméretű veszteségek érték az MNB-t a külföldi hitelfelvételeknél is.

Újraosztott kártyalapok

A rendszerváltozás a bennfentes helyzeten nem változtatott. Az 1987-ben létrehozott állami többségű kereskedelmi bankok még a kereskedelmi jellegű devizaüzletekből is évekig ki voltak tiltva. A külföldi hitelfelvétel 1997-ig MNB-monopólium maradt. A rendszerváltás első hónapjaiban izguló bennfentesek gyorsan megnyugodhattak.

Többen újabb magasabb megbízást kaptak, s hozzáláthattak a bennfentes pozíciók hosszú távú fenntartásához. A rákként burjánzó VIP-jellegű kapcsolatok behálózták az állami döntési szinteket, a művészvilágot és egyes, korábban mérvadó szellemi műhelyeket. A pénzügyi szektort szabályozó törvények és azok változtatásai rendre a bennfentesek igényei alapján születtek.

Holtbiztos modell

Az MDF-kormányzás végére hatalmas veszteségek halmozódtak fel az MNB-ben. Saját veszteségein túl, külföldi leánybankjai veszteségeit is állnia és palástolnia kellett. A bennfentes kör külföldi tagjai kezdtek megrettenni, hogy elveszthetik tőkéjüket, amit hazánkban tartanak. Nekik holtbiztos modell kellett, amellyel még az eddigieknél is jobban kereshetnek, és a tőkéjük is biztonságban marad. A médiában csak álom pénzügyi párosnak nevezett jegybankelnök-pénzügyminiszter duónak ezt a biztosítékrendszert kellett megalkotnia.

Be kellett mutatni, hogy lesz az országnak pénze a fizetésre, másrészt arra is biztosítékot kértek, hogy továbbra is jól fognak keresni. A fizetéshez szükséges pénz devizarésze a tömeges privatizációból állt elő, erre a kormány a nemzetközi pénzügyi fórumokon ismét kötelezettséget vállalt. A forint drasztikus egyszeri leértékelése a hazánkba frissen betelepülő exportágazatok devizabevételét és jövedelmezőségét emelte. Ennek terhe az infláció felpörgetése révén a lakosságra zúdult. A csúszó leértékelés biztos extraprofitot garantált a pénzügyi befektetőknek.

A bennfentes körnek és az őket óvó-védő hálónak minden alapja megvolt, hogy a pénzügyminiszter-jegybankelnök kettőst álompárosnak titulálja, mert álmában sem remélhette nélkülük, hogy vert helyzetben újabb mesés nyereségekhez juthat. Kétharmados parlamenti többséggel a hátuk mögött még elővigyázatosságra is futotta. 1997-re az MNB-t törvényi felhatalmazással megszabadították felhalmozott gigaveszteségétől, s ezt új adósságként az államkasszára zúdították.

Befűtött inflációs kazán

1998 és 2001 között, a gazdaságpolitika nem kedvezett a közpénzügyi bennfentességnek. Javuló külgazdasági mérlegek, csökkenő infláció és kamatok, erősödő nemzeti valuta, elérhető közelségbe került uniós tagság, valamint az euró belátható időtávú bevezetése nem az a világ, amelyre a bennfentesek vágytak. A tisztuló képet csak kisebb inzultusok zavarták, mint a Postabank és a CW Bank botrányai. A 2002-es választások után azonban újra esélyhez jutottak. Legnagyobb sajnálatukra hiányzott a siralmas gazdasági helyzet. Ha hiányzik, hát meg kell csinálni. Újra be kell fűteni az inflációs kazánt. Ezúttal úgy, hogy a miniszterelnök és a pénzügyminiszter kórusban ágáltak a forint ellen. A piac az erősödő forintra spekulált ugyan, végül elhitte, hogy a forintnak gyengülnie kell, és pánikszerűen menekült. A spekuláció érdekeinek fejet hajtva, és az MNB vezetését is maga alá gyűrve, a kormány feljebb tolta a forint árfolyamsávját mintegy 15 forinttal, ami a spekuláció szemében a gyengeség jele volt. Egyben a spekulációnak esélyt is adtak veszteségei mérsékelésére, ahelyett hogy megtanították volna nagyot veszíteni. Innen már nem volt megállás. A jegybank vert helyzetben volt, a tőkemenekülést csak drasztikus kamatemeléssel lehetett fékezni. A következmény: 2002 óta újabb nyolcezermilliárd forint adósság, ismétlődő inflációs rohamok, távolodás a biztonságos uniós pénzügyi rendszertől, valamint növekedéshiányos gazdaság, magas infláció és az ország unión belüli elszegényedése.

Ki lehet mászni a mocsárból?

Jól látható, hogy az ország vagyonát felemésztő és jövedelmét elszívó bennfentes mocsárból a jelenlegi alkotmányos rendben nincs kiút. Ahol a bennfentességnek útját kellene állni, ott jog helyett kiskapu van, vagy ajtó-ablak tárva. Elméletben a parlamenti erők együttes fellépése a mindenkori kormány és többség korlátozására eredményt hozhatna. Sajnos az 1994 utáni ciklus alkotmányozáshoz elég többségét épp a bennfentesség legalizálására használták fel. Esélyt adhat egy új alkotmányozó többség kialakulása és saját kormányát is korlátozó mértéktartása. Ennek útja, hogy bizonyos költségvetési tényszámok elfogadásához csak minősített többség legyen elegendő. A minősített többség hiányában bukna a kormány, és új választásokat kellene tartani. Minden megoldást kereső lépés azonban kiváltaná a bennfentes érdekcsoport nyílt fellépését, és főként kulisszák mögötti aknamunkáját. Halvány esély van arra is, hogy a pénzügyi fegyelem betartására az unió is hajlandó lesz erőforrásokat mozgósítani. Az euróövezeten kívüli tagországok valutáit bennfentesség nélkül is érhetik kisebb-nagyobb spekulatív támadások. Az Európai Központi Bank verbális, esetleg tettleges intervenciós készsége sokat segíthetne, s a hazai bennfentesek kedvét is elvehetné. Csak remélni lehet, hogy lesz olyan kormányunk, amely ilyen együttműködést kezdeményez, s hogy Brüsszelben ezt megértően fogadják.