A válság ára

Az egyetlen jó dolog a jelenlegi kormányválságban, hogy amíg veszekednek, addig sem tudnak további kárt okozni - tartják gazdaságkutatói berkekben. Az állítás azonban ebben a formában, sajnos, nem igaz. Tudnak. Kevesen értik, hogy a tőkepiacok bizalomvesztésével ma már csak annyira drágán lehet finanszírozni a 16 ezer milliárdra felduzzasztott államadósságot, hogy a fedezésére kibocsátott állampapírokért még kilencszázalékos kamatra sem tolonganak a vevők.

Létrehozva: 2008. április 3., 07:00	nyomtat	küld

A hosszú lejáratú államkötvények esetében ez azt jelenti, hogy tíz év alatt a most felvett hitel dupláját kell visszafizetnie a kincstárnak - a lakosság hathatós közreműködésével. A nagyüzemi trükközés, a kreatív könyveléssel egybekötött költségvetési kozmetikázás, a "közérdekből elhallgatott" közérdekű adatok elhallgatása nyomán kialakult bizalomvesztés mára kiegészült a kormányzati válsággal is, amely megdobta a kockázatok árát. Még drágábban kapjuk a hitelüket. Számokban kifejezve: egyetlen százalékpontnyi kötvénykamat-emelkedés közel százmilliárdos többletkiadást okoz a büdzsének. A visegrádi országok kötvényhozamaival összehasonlítva hazánk közel a dupláját fizeti a külföldieknek a jelenlegi kiszámíthatatlanság miatt.

A veszteséghez pedig hozzá lehet nyugodtan csapni a forint árfolyam-ingadozásából származó további károkat. Miközben kormányzati szakemberek a legnagyobb igyekezetük ellenére sem találnak 10-15 milliárdnyi forrást az idei költségvetésben a vizitdíj és kórházi napidíj kiesésének pótlására, és az egyetlen megoldást a gyermekorvosok megsarcolásában lelik, addig a fent említett több tíz milliárdos tétel valahogy mégis elfér a nagy közösben. Mint eddig is. Tavaly 450 milliárddal költött többet a hivatalosan többször is módosított költségvetési törvényhez képest a kormány - belefért. 2006-ban 620 milliárddal - ez is belefért. A nemzetközi befektetők azonban stagnáló gazdaságért, hiteltelen gazdaságpolitikáért és egy kiúttalan kormányválságért borsos árat kérnek. Náluk már nem fér bele.

Elhalasztják, vagy végképp lemondják hazánkba tervezett befektetéseiket, az itt megtermelt profitot kiviszik és nem forgatják vissza, szabadulnak rövid távú kincstárjegyeiktől, és nem tapossák le egymás sarkát az öt-tíz éves kötvényeinkért sem. Nem nehéz megjósolni: mindez a nemzeti termelés amúgy is roppant szolid növekedéséből vesz majd el. És itt is minden százalékpont százmilliárdokban mérhető kiesést okoz. A nemzetközi befektetők most csak a bizonytalanságot és a - számukra fogódzót, számunkra lassú kivérzést jelentő - konvergenciaprogram kimúlását látják.

Veszik a kalapjukat, még mielőtt bedőlne a forint, vagy újabb pénzügyi ámokfutásra kerülne sor. A rövid távú kiadások mellett a kormányválságért fizetendő számlára azonban rakódnak még további tételek. A nagy médiafelhajtással jövőre beharangozott, elvileg adócsökkentésre beígért 400 milliárdos gyurcsányi mozgástér először 200, majd 150 milliárdra szelídült - ez utóbbit már csak Veres János merte megpendíteni -, amely még a hosszú távra tervező befektetői kört is végképp elbizonytalanította. Ugyanakkor el kell ismerni: így legalább a lakájmédia válláról lekerült a teher, hogy hosszú kerekasztal-beszélgetéseken, részletesen értekezzenek arról, hogy hová is költsük majd ezt a sok pénzt. Adóreform sehol, a büdzsét kordában tartó költségvetési hivatal terve is csak papíron létezik, inflációs cél, euróbevezetés még a láthatáron sincs, a befektetőknek pedig már csak a hátát látni. Mi pedig fizetünk, fizetünk, fizetünk.

(Szabó Anna, Magyar Nemzet)