Árrobbanás és pánik az élelmiszerpiacokon

Létrehozva: 2008. április 24., 14:20	nyomtat	küld

A ma embere éhséglázadásokkal eddig a múltat dokumentáló történelemkönyvekben, illetve a jövőt borúsra festő tudományos-fantasztikus regényekben találkozhatott. Az utóbbi hetekben viszont csaknem három tucat fejlődő országban csapott át különböző súlyosságú utcai zavargásokba a lakossági elégedetlenség az élelmiszerárak elszabadulása miatt. Tavaly március óta a szója csaknem 90, a búza 130 százalékkal drágult, a piacokon irányadó thaiföldi rizs ára a múlt héten átlépte a korábban soha nem látott tonnánkénti ezer dollárt. Az ezek nyomán az utóbbi évben átlagosan 45 százalékkal megugrott élelmiszerárak tönkretehetik a mélyszegénység elleni küzdelem eredményeit, és pesszimista vélemények szerint elegendő egyetlen év rossz mezőgazdasági termése, hogy regionális éhínségek jelenjenek meg a világon.

A Világbank és az IMF tavaszi washingtoni közgyűlésén az élelmiszer-piaci krízis háttérbe szorította a világot tavaly nyár óta foglalkoztató - és dollárszázmilliárdokban mérhető veszteséget okozó, az amerikai gazdaságot recesszióba taszító, számos nagy bank pozícióját megrendítő - hitelpiaci válságot is. Se szeri, se száma a problémát elemző és kiutat kereső kezdeményezéseknek. A téma az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezetének (UNCTAD) e heti ghánai konferenciáján a napirend élére rukkolt elő, míg Gordon Brown brit miniszterelnök kedden Londonban szakértői megbeszélést szervezett, és az azon született javaslatokat megvitatják az EU júniusi és a hét vezető ipari ország júliusi csúcstalálkozóján, és elviszik az ENSZ szeptemberi közgyűlésére is.

Váratlanul érte az árrobbanás az embereket, már csak azért is mert a világ lakossága elvileg és globálisan dúskál az élelmiszerben. Rég a sutba dobták - bár vannak, akik a napokban leporolták - Thomas Robert Malthus angol közgazdász 19. századi művét, miszerint miközben a népesség mértani haladvány (1, 2, 4, 8...) szerint nő, addig az élelmiszer-termelés csak számtani sort (1, 2, 3, 4...) követ, az általános nyomor elkerülését pedig a háborúk, betegségek és bűn révén megcsappanó emberiséggel a természet segíti. Az 1970-es évek második felében bekövetkezett "zöld forradalom", az agrártermelés hozamainak folyamatos emelkedése pedig a Római Klubnak a növekedés határairól 1972-ben kiadott, nagy visszhangot kiváltott jelentését írta felül. A mostani válságot perspektívába helyező elemzők kimutatták, hogy a mezőgazdasági termények többsége az 1970-es évek közepén tapasztalt legutóbbi nagymértékű élelmiszer-drágulástól az ezredfordulóig az inflációtól megtisztítva, reálértéken kétharmaddal olcsóbb lett, és még az utóbbi idők áremelkedése is a három évtizeddel ezelőtti szint alatt tartotta őket.

Nincs baj a terméseredményekkel sem, a nagy agrárországokat - az Ausztráliában pusztító aszályt leszámítva - nem sújtotta természeti katasztrófa. Tavaly a világ gabonatermése 2,1 milliárd tonna volt, ami csaknem 5 százalékkal haladta meg az előző évit, és történelmi rekordnak számít. A gond ennek a felhasználásával és az étkezési szokások változásával van. Az egyre csökkenő tartalékokból származó mennyiséggel együtt az idén 2,13 milliárd tonnára becsült gabonafogyasztásból az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) becslése szerint csak 1,01 milliárd tonna jut el közvetlenül az emberek tányérjáig.

Az idén már 100 millió tonna gabonát nyel el a bioüzemanyag-gyártás, amit sokan tesznek felelőssé az élelmiszerhiányért, illetve a drágulásért. A bűnösök közt is az első helyen emlegetik az USA-t - amelyet még a Világbank elnöke, a korábbi amerikai külügyminiszter-helyettes, Robert Zoellick is burkoltan bírált -, mert Washington nagylelkű támogatásokkal ösztönzi, hogy kukoricából etanolt állítsanak elő. Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának fékezését és a már hordónként 115 dollár fölé dráguló olaj kiváltását szolgáló igyekezet az Európai Uniót is magával ragadta. A mostani válságjeleket látva egyre többen vélik úgy, a lendület úgy billentheti meg az élelmiszerpiacot, hogy közben nem éri el a szándékolt környezetvédelmi hatást. Az ENSZ számításai szerint ahhoz, hogy egy autó 50 literes üzemanyagtartályát feltölthessék bioetanollal, 232 kilogramm kukoricát kell felhasználni, ami egy gyerek egész évi élelmezésére elegendő.

Hamm, bekaplak!

A gépkocsiknál nagyobb "felelősség terheli" az állattenyésztést, amely az idén világszerte várhatóan 760 millió tonna gabonát emészt fel. A bűnös itt a már a nyersanyagpiaci áremelkedés idején is kárhoztatott - a világ termőföldjének alig 7 százalékával rendelkező - Kína feneketlen étvágya. Az 1,3 milliárdos országban létszámában és fizikai valójában is egyre hízik a középosztály, amelynek az életszínvonal-emelkedés a hús- és tejtermékfogyasztás növekedését is jelenti. Egy kínai két évtizede még átlagosan évi 20 kilogramm húst evett meg, manapság viszont már 50 kilogrammot. Az sem mindegy, milyen a fogyasztás szerkezete: 1 kilogramm marhahús előállításához 8 kiló gabonára van szükség, míg a baromfi esetében elég kettő is. Föl is emelték a hangjukat az emberiség 3 százalékát adó vegetáriánusok, akik szerint a húsok és tejfélék bevitelének csökkentése nemcsak az egyéni egészségre, de a világ mezőgazdaságára is kedvező hatással lenne, még akkor is, ha a gabona, valamint a munka- és vízigényes zöldségek és gyümölcsök iránt fölfutna a kereslet.

A válság árát a világ fejlettebb része a szupermarketek pénztárainál magasabb számlákkal fizetheti meg, ám akiknek - Ázsia, Afrika és Latin-Amerika országaiban százmillióknak - a napi élelmiszer megszerzése jövedelmük 50-70 százalékát is elviszi, azok életkilátásaik romlásával számolhatnak. És nemcsak azzal, hogy éhezés fenyegeti őket - figyelmeztetnek az elemzők -, hanem azzal is, hogy kevesebb idejük, energiájuk és pénzük marad arra, hogy gyerekeikkel, az utánuk jövő generációval törődhessenek, ami növeli leszakadásukat és vele kétségbeesésüket.

A hiány és drágulás a világgazdaság egészére is többféle hatással lehet. Az inflációt gerjesztve szigorú monetáris politikára kényszerítheti a jegybankokat, ami - a hitelválság következményeivel együtt - fékezheti a növekedést. Rontja a helyzetet, hogy az agrártermékek és különösen a gabonafélék valódi piaca szűk, ezért könnyen manipulálható, amit az utóbbi időben a határidős ügyletekkel haszonra vadászó spekulánsok ki is használnak. A fejlődő világ kalóriaigényének csaknem harmadát adó rizsből például az éves termésnek csak a 6-7 százaléka fordul meg a világpiacon, hogy aztán az ottani drámai áremelkedésnek szerteágazó következményei legyenek.

Súlyos veszélyt jelentenek a piacvédő intézkedések, amelyek a globális kereskedelmi tárgyalások dohai fordulóját is még nagyobb zűrzavarba taszíthatják, mert a vontatottan folyó megbeszélések középpontjában éppen a mezőgazdasági támogatások lebontása és vele az agrárpiaci anomáliák felszámolása áll. A szegényebb országok az ellátási biztonság és saját gazdáik védelme érdekében újra fölfedezték az importvámokat, ám azok kapcsán kettős szorítástól szenvednek. A mostani hiányra reagálva az amúgy az agrárprotekcionizmust pártoló országok - mint például a rizsigénye jó részét behozatalból fedező Fülöp-szigetek - importkönnyítő döntések sorát hozták, ám ezt átmenetinek tekintik. A világpiaci turbulenciából pedig sokan azt a következtetést vonják le, hogy amennyiben a mostani válság lecsengésével sikerül felfuttatniuk a hazai gabonatermelést, akkor jobban teszik, ha a minél nagyobb fokú önellátásra berendezkedve, amennyire lehet, elszigetelik magukat a globális hatásoktól. Ez érhető tetten a franciák érvelésében is, akik új indokot találtak arra, miért kell fönntartani az EU bőkezű agrártámogatási rendszerét, és nem siet sajátja lebontásával az USA sem.

A piaci feszültséget fokozhatják a nagy agrártermelők exportkorlátozó lépései is. Az 1,1 milliárdos népességű, szegényei százmilliói számára az ENSZ-nél is szélesebb körű és költségesebb élelmiszersegély-programot működtető India például a legdrágább basmati kivételével minden rizsfajta kivitelét megtiltotta, és rendőri alakulatokkal rohamozott meg Újdelhi és Mumbai környékén raktárakat, megakadályozandó a rizs spekulációs célú felhalmozását. Korlátozta agrárexportját Argentína, Ukrajna és Egyiptom is, utóbbi helyen nemrég Hoszni Mubarak elnök a hadsereg pékségeit is arra utasította, hogy az éhező civileknek süssenek támogatott árú kenyeret állami készletekből.

Kevesen számítanak az élelmiszeráraknak az emelkedéshez hasonlóan gyors csökkenésére. A termelési költségeket ugyanis alaposan megdobta az üzemanyagként használt olaj, valamint a nitrogénműtrágya fontos alapanyagát jelentő földgáz drágulása, de riasztó mértékben nő a felhasznált kemikáliák ára is. Nincs vége a kereslet növekedésének sem: az ENSZ úgy becsli, hogy 2050-re a Föld lakossága 9 milliárdra gyarapodik a jelenlegi 6,6 milliárdról, és az ellátásuk újabb több százmillió tonna gabonát igényel majd. Vannak, akik szerint erre is van megoldás, a kivételes hozamot ígérő génmanipulált növények és tenyészállatok formájában, ám mások úgy vélik, ezzel éhsége csillapítására nehezen kiszámítható következményekkel járó fausti alkut kötne az emberiség.