Megújulás vagy leszakadás

Létrehozva: 2008. május 7., 08:19	nyomtat	küld

Nem folytatjuk, mert mindannyian ismerjük a folytatást, hiszen a rendszerváltás óta minden kormány esküdözött, hogy most aztán áttörünk, és minden forintunkat, valamint utolsó megmaradt agysejtjeinket is a kutatásra és a fejlesztésre fogjuk összpontosítani.

Ehhez képest az erre fordított összeget a GDP arányában az "átkosból" örökölt három százalékról visszavették az egyharmadára, és azóta sem sikerült tartósan egy százalék fölé tornászni. A kilencvenes évek második felét 0,7 százalék körüli értékkel vészeltük át, azóta némileg javult a helyzet, és manapság 0,9 százalék fölé is felkúszik az arány. Az uniós átlag ennek a duplája, de nemcsak ezen a téren, hanem minden mutatót tekintve le vagyunk maradva a fejlettebb országoktól. Ha az egymillió lakosra jutó szabadalmak számát nézzük, vagy azt, mennyi kutatót tudunk kiállítani ezer főre, vagy miként vagyunk képesek szellemi tulajdont teremteni és felhasználni, sehol sem vagyunk. Még a visegrádi országokhoz képest sem. A magyar innovációs hajlandóság szintén csak a fele az uniós átlagnak.
Ez azt jelenti, hogy nemcsak keveset költünk a megújulásra, hanem lassan elveszítjük fogékonyságunkat is az új ötletek, megoldások iránt. A gond csak az: a műszaki fejlesztés a hajtóereje a piacgazdaságnak, s így az Európa szerencsésebb feléhez történő magyar felzárkózásnak is. Ha nem méltóztatunk eleget fordítani a megújulásra, akkor kétszer-háromszor olyan lassan fogjuk elérni az uniós átlagot, mint visegrádi társaink. Ennél is veszélyesebb, hogy amit papíron kutatásra fordítunk, az is sokszor kidobott pénz. A regionális kutatási-fejlesztési pályázatok eredményeként rengeteg közművet csinosítottak ki, sőt több földutat is lebetonoztak, de ezzel aligha rántottuk ki a mocsárból a műszaki fejlesztés szekerét. A döntéshozatal sem áttekinthető, így ember legyen a talpán, aki tudja, mire miért költünk éppen annyit.

Mit is kellene tenni? Először talán a politikai elitnek kellene megegyeznie abban, mit is szeretnénk kihozni Magyarországból az elkövetkezendő tizenöt-húsz évben. És ha esetleg tényleg úgy látják, hogy szürke agysejtjeink a legértékesebb természeti kincsek hazánkban, sürgősen gondoskodniuk kell itthon marasztalásukról. Ha nem akarunk behozhatatlan hátrányba kerülni az uniós versenytársakkal szemben.