Putyin öröksége

Létrehozva: 2008. május 8., 00:18 | Utoljára frissítve: 2008. május 8., 08:21	nyomtat	küld

Ezt követték a földből kinövő toronyházak, bővült az úthálózat, s újra megindult a metró válság éveiben megakadt építése. Mosolygósabbak az arcok is. Az emberek érezhetően jobban élnek, visszatért az önbizalmuk. Újra hitele lett a haza szónak, s az olajdollárok bűvöletében az oroszok ismét a régi nagyságról álmodoznak. A lezárt forgalom miatt könnyen suhanó kocsiból is látszik azonban, hogy hiába a fejlődés, az infrastruktúra bővülése nem tud lépést tartani az autók számának gyarapodásával. Moszkvában gyakorlatilag nem lehet közlekedni, mint ahogy az energiatartalékokra alapozott fejlődés is egyelőre legfeljebb a lemaradás csökkentését teszi lehetővé.

A Bentleyk és a Gucci divatházak látványa mögött felvillan a másik Oroszország is, a szegényebb, amely még mindig fényévnyire van a társadalom felső pár százalékát kitevő rétegtől. Az, amelyik a viszonylagosan nagyobb jólétből még mindig csak annyit érez, hogy még többet ihat. Az új elnök azonban így is jóval nyugodtabban kezdhet munkához, mint elődje nyolc évvel ezelőtt. Putyin két elnöki ciklusa, eddigi, korántsem befejeződött politikai pályája ugyanis az elmúlt húsz év fényében egyértelműen sikeresnek mondható. Ha le akarjuk írni ezt az utat, akkor elmondhatjuk, hogy az ország a káosztól eljutott a szuverén demokráciáig.

A putyini politika ideológiai szempontból leginkább ez utóbbi formulával jellemezhető. Mindez jelenti a társadalom és a hatalom konszolidációját, a gazdaság növekvő pályára állítását, az orosz államiság megerősítését, a nemzeti és államérdekek érvényesítésének elsőbbségét otthon és külföldön egyaránt. A korábban dívó irányított demokrácia meghatározással ellentétben az új ideológia ez utóbbira is különös hangsúlyt fektet. A társadalom alapvetően egyetért ezzel az iránynyal, s az új évezred elején olyan hallgatólagos egyezséget kötött a rendszerrel, amelynek értelmében a stabilitásért és a fellendülésért cserébe önként lemondott a demokratikus szabadságjogok egy részéről. Ez a nyolc év azonban csak az alapjait rakta le, a kereteit adta meg Oroszország elengedhetetlen modernizációjának. Az egészségtelenül megnövekedett fogyasztás például még korántsem minden.

A gazdaság versenyképesebbé tétele sürgető feladat, amelyben a magas olajár legfeljebb kedvező külső körülményeket biztosít. Az 530 milliárd dolláros valutatartalékok és a 200 milliárdhoz közelítő stabilizációs alap senkit nem tehet kényelmessé, hiszen e megdöbbentő összeg is viszonylagossá válik például az infrastruktúra helyzetének fényében. Nem halogatható a gazdaság diverzifikálása, szerkezetének átalakítása. Hatalmas méreteket ölt az egyre növekvő korrupció, s a modernizációs kényszerben az előrelépés akadálya a bürokratikus államkapitalista rendszer nehézkessége. Erről szól az úgynevezett Putyin-terv, amelynek sikere teremtheti meg egyúttal Oroszország növekvő világpolitikai ambícióinak egyelőre hiányzó belső alapjait is. A jövő szempontjából ezek a legfontosabb kérdések, amelyek mellett eltörpülnek a politikai struktúra alakulása körüli találgatások. A biztató kilátásokon ugyanis csak ronthat, ha nem működik a Putyin-Medvegyev tandem, s ez aligha Oroszország érdeke.