Álmok

Létrehozva: 2008. május 20., 07:07	nyomtat	küld

István álmát talán senki sem gondolja kicsinek, nevetségesnek, esetleg korszerűtlennek. Amiről István álmodott, az kíséri ezt a nemzetet ezer esztendeje. Erős, gazdag, független, európai Magyarország - ezt álmodta a Szent Király, s álma minden új generáció nehéz öröksége, ezer éve már.

Mert olykor, ha az álmok megvalósulnak, nehéz örökség lesz belőlük. S mert István álma egy nemzet álma lett, hát nincsen ennél nehezebb, megkerülhetetlenebb, nagyszerűbb örökség.

Ezt az örökséget próbálta menteni IV. Béla a muhi pusztán, s ezt gondolta újra, megalázva, megverve odalent, délen, Klissza várában is, hogy végül hazatérve másodszor is hont alapítson a magyarságnak.

Ezt az örökséget vitte magával Mohács mezejére a magyar sereg, amikor "Jézus, segíts!" kiáltással rohant a török ágyútűzbe; Tomori Pál érsek pedig, kezében a Haza Szűz Máriá-s zászlajával, mielőtt a döntő rohamra indult volna, előtte lecsatoltatta sarkantyúit, hogy ha eszébe jutna, akkor se tudjon menekülni.

Bizony: álmok nélkül, hitek nélkül hősiesség sincs, hősi halál sincs. S olykor álom lesz a Haza is, akkor pedig egy álomért kell meghalni. Ezért az álomért halt meg Szondi György és Zrínyi Miklós. A Haza álma, Szent István öröksége adott erőt Dobó Istvánnak és vitézeinek Eger falainál, amikor halálra szántságuk jeleként felállították a legmagasabb bástyán a koromfekete koporsót. A Haza álma vezette Sárközit, a rongyos cigányt, aki ezért az álomért az egri hősök között is az egyik legnagyobb hős lett.

És ismerték a Haza álmát, a Haza parancsát az ordas, csikar hajdúk is, akik a földön háltak, korommal kenték hajukat, vasalt talpú cipőt viseltek, úgy hajtották a marhát lábon Európa piacaira - aztán, ha kellett, hát meghaltak a Hazáért, zokszó nélkül, a legnehezebb csatákban, mindig az első sorban.

A Haza álma vitte Segesvár mellé Petőfit. "Potomság!" - mondta, amikor a csatából menekülők figyelmeztették a veszélyre. Aztán leszúrták a kukoricásban. S halálából a nemzet legendája lett - a megmaradás legendája.

Ahogy legenda lett az aradi tizenhárom is, mert hát errefelé ilyesféle halálokkal lehet belépni a legendák mezejébe, a halhatatlanok világába. De mégsem ez járt gróf Vécsey Károly fejében, amikor utolsóként a bitó alá lépve először megcsókolta az előtte kivégzett Damjanich János élettelen kezét, majd "Éljen a Haza!" kiáltással kilehelte lelkét.

A Haza álma, a Haza parancsa járt a fejében, és a becsület, amelyre még kényesek voltak azok a férfiak...

Lipták Magdolnából nem lesz legenda.

Hiszen Ő csak az én drága, tót nagyanyám.

Kilencvennégy esztendős öregasszony - az én saját legendám.

Mert hát nem csak halállal lehet eleget tenni Szent István nehéz örökségének. Nem. Az életben maradás, a mindig megmaradás hősei nélkül nem lenne semmi sem. Ők, a megmaradás hősei őrzik ezt a kultúrát, ezt a nyelvet, amelyet mindig el akartak venni tőlünk, de nem sikerülhetett, mert tovább élt minden időkben, a legnehezebbekben is, "évszázadokon át, a behúzott vállú parasztok közt"...

Ezt nem fogod te megérteni soha, te szegény, megnyomorított lelkű Ján Slota. Te, aki arra sem vagy méltó, hogy megcsókold a földet a kilencvennégy esztendős tót nagyanyám lába nyoma után.

Nem vagy méltó semmire, Ján. Még a megvetésre sem. Legfeljebb ha szánalomra. Ezen a szánalmon még töprengek kicsit. Tehelyetted is...