Még nincs elmozdulás

Létrehozva: 2008. június 5., 06:35	nyomtat	küld

Nahát, magunktól rá nem jöttünk volna! Csak azt nem értjük tisztelettel, hogy mi is mozdult volna meg a magyar gazdaságban. Az, hogy esetleg a nulláról sikerül két százalékra feltornászni a gazdasági fejlődést, még semmiképpen sem jelenti a helyzet megváltozását. Legfeljebb epizód lehet addig, amíg ennek a szerény javulásnak az eredményeit is el nem osztogatja a (szólamaiban) legigazságosabb egyetlen kormánypártunk, hogy aztán visszatérhessünk a nulla pontra megint.

Egyetlen gazdasági mutatónk sem hasonlít egy civilizált európai országéra. Az inflációnk, az államadósságunk, a költségvetési hiányunk is kilóg a képből. A kormány a konvergenciaprogram keretében nem felzárkózást valósít meg, hanem a saját túlélési programját. Sőt egyre erősebben szakadunk le, nemcsak a Nyugattól, hanem a szomszédainktól is. A tíz évvel ezelőtt még a térség reformélharcosának számító országtól elég arcpirító eredmény, hogy - mai tudásunk szerint - egy évtizeddel később fogjuk bevezetni az eurót, mint a jövőre már közös fizetőeszközt kibocsátó Szlovákia. De nézhetjük a szomszédos Csehországot is, amely lélekszámban is hasonlít hazánkra, csak egymillió emberrel többet foglalkoztat nálunk. Vagy vegyük a stabilan hat százalékon előre menetelő lengyeleket?

Nemcsak a makrogazdasági mutatóink katasztrofálisak, a mikroszféra is tragikus. Nem hallottam még egyetlen társadalmi réteg érdekképviseleteit sem arról dicsekedni, milyen kiváló helyzetbe is kerültek. A multik hatalmas lendülettel exportálnak, s ez még a felszínen tartja a magyar gazdaságot, miközben a lakosság kétharmadát foglalkoztató kis- és középvállalkozások folyamatosan fuldokolnak az adóterhektől, valamint a megrendelések és a pénzforrások hiányától.

Eltáncoltunk a fizetésképtelenséget jelentő szakadék szélétől, de még mindig nem tudjuk, mikor fogunk Európa fejlett országaihoz csatlakozni. Ehhez ugyanis hiteles és a társadalom többségének támogatását élvező, szerkezetváltást megalapozó gazdaságpolitikára lenne szükség, nem erőn felüli osztogatásra, amire mindig kétszer fizet rá a kisember. Egyszer akkor, amikor az íróasztal mellől kiszámolják, mennyi is járna neki, másodszor meg akkor, amikor azt egy adómódosítással visszaveszik.

Ezeket az alapigazságokat már csak a kormány nem ismeri el. Reménykedhetünk, hogy a gazdaság fontos szereplői és az ellenzéki pártok egységes fellépéssel mégis végrehajtják a kötelező irányváltást.