Az igazság exhumálása

Létrehozva: 2008. június 17., 08:00	nyomtat	küld

Közel az idő, amikor több lesz az ötvenhatos forradalmár Magyarországon, mint ahányan antifasiszta múltat kreáltak maguknak a negyvenes-ötvenes években, pedig partizánokból és ellenállókból a valóságosnak a sokszorosa "termett" akkoriban nálunk.

És ma? Forradalmárnak neveztetik egy tegnapi megemlékezésen a Szabad Nép hajdani (enyhén szólva véresszájú) újságírója, aki legfeljebb reformkommunistának volna nevezhető. "Mondd, Imre, te mit csinálnál...?" - teszi fel a szónoki kérdést egy mai kormányfő, nem érzékelve, hogy egy mártír miniszterelnököt ilyen bratyizós-otromba módon megszólítani nem szabad. Ötvenhatosok síremlékéhez járul koszorúzni egy másik kormányfő - mintha nem ismernénk az ő kárhozatos ötvenhatos szerepét, pufajkás múltját. Vérbírák magyarázzák bizonyítványukat, gyilkosok emlékeznek párás szemmel az áldozataikra, szépírók nosztalgiáznak a kádári időkön. A történelem ismétli önmagát, mert a történelmi tablók amúgy jelentéktelen mellékalakjai, a köpönyeget könnyen cserélők tanulják az új szövegkönyvet, bújnak az új jelmezbe, készülnek a sokadik szerepre - és valójában csak az ő árfolyamuk az, amely egyre emelkedik.

Már a kilencvenes években megfigyelhető volt a balliberális erők önigazoló erőfeszítése, hogy 1956-ot "áthúzzák" a saját oldalukra. A kádári örökséget látszólag nem vállaló, ám valójában annak fundamentumán újraépítkező "jogutódoknak" sikerült részben ezt is privatizálni: a forradalmat. Nem meglepő hát az sem, hogy a tegnapi történelemidéző alkalmat is a maguk műkönnyes módján a "nemzeti emlékezés napjává" egyszerűsítették; ez ugyanis alkalmas arra, hogy rokonnak hazudják a soha nem közelítő két pólust, hogy egybemossák a két oldalt: azokét, akik a diktatúrával előidézték a forradalmat, és azokét akik a diktatúra ellen felkelve a szabadságért mindenüket feláldozták. Számosan az életüket is.

Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének évfordulóján csak hamis hang szólhat tettes és áldozat összebékítéséről. Egy ilyen megrendítő napon csak a legsúlyosabb szerepzavar vezethetett volna oda, hogy a kommunizmus örököseivel együtt emlékezzenek az új világot álmodók. Nekik nemcsak az emlékezés, de az emlékeztetés kötelessége is jut. Hogy tizenkilenc évvel az újratemetés után eljussunk végre a sokáig eltemetett igazsághoz. A szembenézéshez.