Örökös bajnok

Sokan tisztelték, valójában kevesen ismerték Kolonics Györgyöt. Bár kezdő újságíró korom óta, 1995-től munkakapcsolatban álltunk, magamat sem merem az utóbbi csoportba sorolni. Többször készítettem vele interjút, de ezen alkalmakkor igazából egyszer sem nyílt meg. Zárkózott, avagy pontosabban: nagyon komoly ember volt. Nem szeretett fölöslegesen fecsegni, jobb' szerette, ha az eredményei beszélnek helyette.

Létrehozva: 2008. július 16., 08:51 \| Utoljára frissítve: 2008. július 16., 09:37	nyomtat	küld

Egyszer kerültem közel hozzá. Amatőr kajakosként néhány éve a csepeli vízitelepre vittem a hajómat szereltetni, ahonnan futva indultam vissza Szigetszentmiklósra. Összetalálkoztunk az udvaron, váltottunk néhány szót, s mikor megtudta, hová készülök, felajánlotta, hogy elvisz a kocsijával. Ne fáradjon, mondtam neki, majd elköszöntünk. Ám alig tettem még egy kilométert, mégis felbukkant mellettem. Ekkor már nem lehetett visszautasítani a felkínált szívességet, beültem mellé, s abban a tíz percben többet megtudtam róla, mint a korábbi hosszú, hivatalos beszélgetések alkalmával.

Eme banális történettel véletlenül sem azért hozakodom elő, hogy a magam fájdalmát állítsam előtérbe. Hanem mert ez a jelentéktelen epizód is megvilágítja a jellemét. Kolonics György vívódó, őrlődő ember volt, sokan talán nehéznek is mondták a természetét, de minden helyzetben egyenesen viselkedett. Ha már egyszer úgy alakult, hogy találkoztunk, s belefért az idejébe, akkor kötelességének érezte, hogy segítsen. Bántotta volna, ha nem így tesz. Tőle sohasem hallhattunk hangzatos nyilatkozatokat, becsületességét nem egy középkori nemes módjára, pláne nem színpadiasan élte meg, hanem csöndben, visszahúzódva, a maga módján.

Ha egy sportoló fiatalon meghal, manapság óhatatlanul azt pusmogják: a doppingolás okozhatta a vesztét. Athén óta különösen tudjuk, nem feddhetetlen a magyar sport, Kolonics György esetében azonban minden találgatást csírájában el kell fojtani. Az ő erkölcsi ítéletével teljes mértékben összeegyeztethetetlen volt, hogy csalással győzzön. S nem is szorult rá a tiltott szerekre, mert különös képesség birtokában volt. Utánozhatatlanul egyedi technikával evezett. Sajnos, most már így kell fogalmaznunk, archív felvételeken megfigyelhető, hogy kisebb csapásszámmal érte el ugyanazt a sebességet, amit a vetélytársai.

Élmény volt a mozgását nézni, alatta kecsesen siklott a hajó. A kenuzás, talán nem sértődnek meg, ha így mondom, ő utána itthoni legnagyobbjai, Wichmann Tamás és Vaskuti István röviden így jellemezték: zseni. S ha a kétkedőknek ez is kevés, Kolonics György egész pályafutásával bizonyított. Csak a dopping segítségével lehetetlen tizenhat éven át töretlenül a csúcson maradni. Már részt vett a barcelonai olimpián, azóta minden évben ott volt a világversenyeken, s érem nélkül egyszer sem tért haza. Kétszeres olimpiai és tizenötszörös világbajnok. Ilyen hosszú időn át, ennyire magas színvonalon nagyon kevesen sportolnak. A magyar csapatban rajta kívül csak három olyan sportoló akad, aki az ötödik olimpiájára készül: Benedek Tibor, Kovács Iván és Kulcsár Krisztián. S Kolonics György nem tervezte úgy, hogy Peking után abbahagyja a versenyzést.

Életműve teljes, mégis befejezetlen. A szó legnemesebb értelmében bajnok volt. Felejthetetlen példakép, akit a legnagyobbak között kell megőriznünk az emlékezetünkben. Magyar sikerek igézetében várjuk a pekingi olimpiát. Ám mostantól, akárhány aranyat is nyerjünk, nem lehet felhőtlen a boldogságunk.

Kolonics György itt hagyott bennünket, áthajózott a túlvilágba. S mi tanácstalanul állunk az innenső parton.

(Novák Miklós, Magyar Nemzet)