Életveszélyes üzem?

Létrehozva: 2008. július 22., 09:37 | Utoljára frissítve: 2008. július 22., 09:39	nyomtat	küld

Mindez a kétszeres olimpiai bajnok kenus, Kolonics György halála és két, a tragédiát követő intézkedés kapcsán jutott eszembe. Az első szerint a kormány ötven defibrillátort biztosít a sportszövetségek részére, amelyek vállalják, hogy kiképeztetik a sportolókat az életmentő készülékek használatára. A második arról tudósít, hogy ingyenes újraélesztési és elsősegély-nyújtási tanfolyamot ajánlott fel az Egészségügyi Szakképző és Továbbképző Intézet és a Magyar Mentő és Mentőtiszti Egyesület a magyar olimpiai csapat orvosai és edzői számára. A képzésen részt vevők elsajátíthatják vagy felfrissíthetik a hirtelen szívmegállás utáni újraélesztéssel kapcsolatos legfontosabb ismereteket, mert hirtelen szívmegállás esetén tíz százalék az esély a túlélésre, de ha van a közelben az újraélesztésben képzett személy, akkor ez negyven-ötven százalékra emelhető. (Bár egyes szakvélemények szerint ha tíz-hússzoros oxigénadósság és kétszázas pulzus mellett áll le a szív, semmi sem segít, legkevésbé a defibrillátor.)

Nyilvánvaló, hogy mindkét kezdeményezést jó szándék és segítőkészség vezette, kimondatlan és valószínűleg átgondolatlan, ettől is nyersen őszinte üzenetük azonban iszonyatos, riasztó, döbbenetes. Hisz nem azt ígéri az ország legkiválóbb sportolóinak, hogy "gyerekek, a szemünk fényei vagytok, mindent megteszünk, meg tudunk tenni annak érdekében, hogy megóvjunk benneteket, hogy szegény Kolóéhoz hasonló eset többé elő se fordulhasson", hanem azt, hogy "ha legközelebb bármelyikőtök szíve megállna, már valamivel nagyobb valószínűséggel menekülhet meg, tízről akár negyven százalékra is növeljük az esélyét annak, hogy visszahozzuk az életbe".

Ha mondjuk egyik legremekebb kottagrafikusunkat ragadná el fiatalon, ereje teljében, hirtelen a halál, kizárt, hogy kollégáit defibrillátorral szerelnék fel vagy újraélesztési tanfolyamra soroznák be. A tragédiát ugyanis senki nem hozná kapcsolatba az elhunyt foglalkozásával. Kolonics György esetében viszont éppen a szakemberek tették ezt, és az egész ettől még hátborzongatóbb. Az élsport ugyanis innentől deklaráltan életveszélyes üzem.

Amikor a puszta halálhírről értesültem, bevallom, a szoros személyes kötődés híján már az első pillanatban az élőkre, a magyar sport egészére gondoltam, és azért fohászkodtam: Istenem, add, hogy közlekedési baleset legyen! Mert akkor e szörnyűség egyediségét, véletlenségét, megismételhetetlenségét egy fél mondattal sem kellene hangsúlyozni, bizonygatni. Miután e reményem meghiúsult, abban bízom, hogy objektív, a legapróbb részletekig hatoló, minden parciális érdektől mentes, szakszerű vizsgálattal sikerül kideríteni: az áldozatot genetikai kódoltsága, aktuális egészségi állapota, ezekhez képest szervezete túlzott igénybevétele vitte a halálba. Tehát ha már nem fatális véletlen, akkor legalább fatális törvényszerűség legyen az ok. Ezzel egyúttal bizonyítást nyerne, hogy valaki valamikor valamiben súlyosan hibázott, valamit nem vett észre, nem akart észrevenni, nem tartott fontosnak, vagy nem tartott annyira fontosnak, mint egy olimpiai aranyesély megőrzését. És ha e hibát nem követték volna el, Kolonics György ma is élhetne.

Esetleg nem lenne kétszeres olimpiai bajnok, nem készülne Pekingre. Mint ahogyan a több mint háromszázszoros német válogatott vízilabdázó, Steffen Dierolf sem, akinek szívében az orvosai 2000-ben tapasztaltak először elváltozásokat, azóta folyamatosan, a többieknél sokkal többször ellenőrizték, és nem egészen egy hónappal az olimpia rajtja előtt úgy ítélték meg, most kell befejeznie a versenyszerű sportolást. Mert lehet ugyan, hogy simán átvészelne még három-négy hetet, de az is elképzelhető, hogy nem. A 32 éves Dierolf így lemaradt utolsó olimpiájáról. Nagyon sokat veszített, de talán összehasonlíthatatlanul többet nyert. Hálás lehet érte mindenkinek.

A Kolonics-ügy érintettjei azonban megelőzés híján utólag éles igazság- vagy vádszilánkokat vagdosnak egymás fejéhez. Alkalmanként azokat is bosszúból. Az Országos Mentőszolgálat Központi Rohamcsoportjának munkatársai nyílt levelet írtak Ludasi Róbert edzőnek, és azt vetik a szemére: miért nem beszél arról, milyen tapaszok voltak tanítványa testén, és vajon milyen szerepet játszhattak ezek a bekövetkezett tragédiában. Homályos, sejtelmes és vadonatúj felvetés, öt nappal a haláleset után. Ha érdemi információkat tartalmaz, közelebb visz a szomorú rejtély megoldásához és az orvosi titoktartás engedi, már múlt kedden ki kellett volna rukkolni vele. Ha nem, vasárnap sem lett volna szabad. Csak azért legalábbis nem, mert Ludasi a két időpont között nyilvánosan bírálta a mentőket.

Az igazságnak nem sértettségből vagy valaki ellenében, hanem önmagáért és az élőkért kellene kiderülnie. Ha pedig beérjük azzal a magyarázattal, hogy Magyarországon évente harminc-negyven, úgynevezett váratlan szívhalált diagnosztizálnak a huszonöt-harmincöt éves korosztálynál, és a harminchat esztendős Kolonics György ezek egyikét szenvedte el, akkor semmi szükség defibrillátorra és újraélesztési tanfolyamra. Mert a valószínűség-számítás önmagában garancia arra, hogy a tegnapi versenyzőtársak holnapra nem válnak sorstársakká.