Délibáb, darvak, emberek

Létrehozva: 2008. november 11., 08:44 | Utoljára frissítve: 2008. november 11., 08:50	nyomtat	küld

Sólyom László államfő legutóbbi országjárásakor felkereste a Hortobágyi Nemzeti Parkot is (Fotó: MTI)

Aprócska állat a földikutya. A szigorúan védett kapafogú emlős egyik legjelentősebb populációja az MH 5. Bocskai István Lövészdandárának hajdúhadházi lőterén, egészen pontosan annak kézigránátpályája alatt él. Ez már önmagában is csodálkozásra adhat okot, s ámulatunk még nagyobb lehet, ha tudjuk, hogy az alig féltenyérnyi állatkákat elsőrangúan éles füllel áldotta meg a teremtő.

Megfigyelések szerint már több tíz méterről meghallják a közeledő ember lépteit, s pánikszerűen menekülnek előle. Így különösen furcsa, hogy fittyet hánynak a heti rendszerességű, jelentős zajjal járó gyakorlatokra, s az sem zavarja őket, hogy közvetlen felettük sűrűn robbantgatnak. Ugyancsak e harckocsik, katonai bakancsok és golyók szaggatta kétezer hektáros lőtéren lelt otthonra az endemikus - azaz csak hazánkhoz köthető - magyar kökörcsin legnagyobb állománya. Hogy miért pont ott, arra többféle magyarázat is létezik - ám józan ésszel valahogy egyik sem volt túlzottan hihető. Pusztán egy biztos: mindez igaz. Erről Kovács József dandártábornok és Sándor István, a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója társaságában Sólyom László köztársasági elnök is meggyőződhetett, amikor felkereste az említett lőteret.

Hatesztendős kora óta varr Kakas Sándorné népi iparművész, a Beregi Keresztszemes Egyesület tagja. A fia külkereskedő szakon végzett, ő ötlötte ki, hogy a terítőket, kendőket ne csak helyben, Csarodán próbálják eladni - így már Szentendrén és Budapesten is meg lehet vásárolni őket. Kakas Sándorné arra törekszik, hogy a keresztszemes eljárást vegyék be a hungarikumok sorába: gyakran mondogatja, nekünk is van kincsünk, amelyet éppúgy meg kellene becsülni, mint a többi, tősgyökeres magyar terméket. Szavaira élénken bólogat szomszédja, Tóth Miklósné, aki keményítővel kikent szárazvászonból gyártott virágokat kínál eladásra. Egy dióhéjba ágyazott csokor megtetszik az egyik tébláboló embernek, s megveszi. Tóthné kétszázötven forintra tartja a darabot - ez olyan kis összeg, hogy alkudni sem érdemes. A vásárló nyugtát kap - amikor az asszony átnyújtja a lapocskát, a szomszéd Kakasné hangosan megszólal: "Zuschlag bezzeg nem adott, hál' istennek el is vitte az ördög." "Vihetné a többit is" - kontrázik Tóthné. Valahogy senkinek sincs kedve nevetni. Az elnöki program legszebb része kétségtelenül a daruhúzás. Lenyűgöző élmény, amint a több ezer madár a talaj fölött néhány méterrel igyekszik esti szálláshelyére. A szemlélőnek nincs más dolga, mint egy közeli vízfolyás vagy tavacska közelében megállni, s élvezni a látványt. A harmincas években egy Szomjas nevű földbirtokos félmillióra becsülte a Hortobágyon átvonuló darvak mennyiségét - tavaly a nemzeti park természetvédelmi őrei 103 ezer példányt számoltak meg belőlük. A hibahatár állítólag alig öt százalék körül mozgott.

Miközben a messziről jött idegenek a pihenőre tartó, egymással folyamatosan beszélgető, azaz krúgató szárnyasokat nézik, megérkezik a szürkemarhacsorda. Nagy Imre gulyás a kúthoz ballag, s vizet húz az állatoknak. Ahány állat, annyi vödör víz. Nagy - aki személyesen tűzte darutollát Sólyom László kabátjára - egyébként úgy belopta magát az elnök szívébe, hogy sajtónyilatkozatában külön megemlékezett róla. A hortobágyi emberek közül nemcsak ő, hanem Bartha Tamás gulyás és Máté János kondás is megajándékozták.

Hortobágy jelképe a Kilenclyukú híd. Az átkelő finoman szólva is romos állapotban magasodik a víz fölé - oka mindennek, hogy nem a nemzeti park, hanem a közút kezelésében áll. Ez utóbbinak pedig nem jut rá pénze. Maga a nemzeti park három megyében fekszik, s csaknem háromszáz település található benne. A terület kilencvenöt százaléka állami tulajdonú. Az erdők hatezer hektárt tesznek ki, valamennyi pagony az igazgatóság kezében van. A szakemberek az utóbbi években egyre több fát vágnak ki, így akarják visszaállítani az ötvenes években az átgondolatlan telepítésekkel megszüntetett "végtelen" térélményt. Ha ez sikerül, talán a délibáb is gyakoribb vendég lesz a pusztán, mint manapság. Fontos apróság: az igazgatóság ma huszonkét csikóst és fogatost, huszonnyolc gulyást és hat juhászt foglalkoztat. Mindez azt bizonyítja, nem eltűnőben lévő szakma a pásztorkodás. Magunk is tapasztalhattuk, a helyiek büszkék a sokak által lenézett és oly gyakran rosszul értelmezett "csikós romantikára" - ma ismét mindennapos látvány a kék ruhába, szűrbe vagy báránybőr bundába öltözött, magára adó ember a pusztán.

Máriapócs fontos helyszíne a magyar görög katolikus közösségnek. A könnyező Szűzanya ikonja több ezer embernek hozott már gyógyulást. A templom falán mankók, botok, bronzból, ezüstből és aranyból formázott emberi testrészek tanúsítják, nem hiába fordultak a betegek Máriához. A külső falon pedig egy zsongó méhkaptár áll, amelynek lakói annak idején otthagyták fogadalmáról megfelejtkezett gazdájukat. Minderről Kocsis Péter Fülöp püspök beszélt az államfőnek.

Különös hangulatot áraszt Kölcsey Ferenc oszlopokkal díszes sírja a szatmárcsekei csónakos temetőben. A furcsa alakú fejfák mind előre dőlnek - Bata Gyula egykori esperes szerint azért, mert a halál után még egy lépés vár az emberre a túlvilág, vagy a pokol felé. A legendák egyike szerint azért nem kereszteket tettek a halottak fölé, mert a temető hajdan szigeten állt, ahová a koporsókat is épp elég gond volt átszállítani, így jobb híján az elhunytat hordozó csónakot ásták be emlékül. Miközben kifelé tartunk, Tiba Zsolt református lelkész elmagyarázza, a fejfákon öt betű hirdeti az istenhitet, az emberi élni akarást: A. B. F. R. A. - azaz A Boldog Feltámadás Reménye Alatt.