Gyürk András beszédének szó szerinti leirata

Létrehozva: 2009. február 20., 12:19	nyomtat	küld

Jó napot kívánok tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Elnök Úr!

Köszönöm szépen a megtisztelő felvezetést, valóban azt a feladatot kaptam Schmitt Pál elnök úrtól, hogy a mai napon arról számoljak be, hogy az uniós programalkotás folyamatában hol állunk az energetika területén. És én azt gondolom, hogy érdemes azt a tematikát követni, amelyik úgy tűnik kialakult az előző előadások során. Egy kis helyzetértékeléssel kezdeném és utána a diagnózis megállapítása után a teendőkről beszélnék. Én már most úgy érzem, hogy nagyon sok hasonlóság fog elhangzani, még ha a témák különbözőek is a logika talán hasonló lesz.

Kiindulásként azt javaslom, hogy idézzünk fel egy viszonylag friss élményt. A januári gázválságot, annak is mondjuk a harmadik napját. Ekkorra már egyértelmű, hogy Európa és azon belül hazánk energia ellátásában az utóbbi évtizedek legkomolyabb krízisével állunk szemben.

Nos, ebben a helyzetben az illetékes magyar miniszter az aggódó újságírói kérdésekre hűvös távolságtartással úgy felel, hogy itt két vállalat magánjogi vitájával állunk szemben, amivel kapcsolatban Magyarországnak nincs semmi teendője.

A kétkedő tekintetek láttán pedig hozzáteszi, hogy ha mégis cselekedni kellene valamit, akkor az Európai Unió majd bizonyára megteszi a megfelelő lépéseket. Ugye Oroszország és Ukrajna között ekkor már a legmagasabb szintű politikai egyeztetés zajlik. A szlovák és bolgár miniszterek repülőre ülnek, hogy személyesen tárgyaljanak Moszkvában és Kijevben. A magyar kormány azonban úgy látja, nincs semmiféle probléma, s ha mégis majd megoldja helyettünk valaki más.

Ahogy mondani szokták, mint cseppben a tenger, úgy mutatkozik meg ebben a jelenetben energiapolitikánk minden nyomorúsága. Kiszolgáltatottságunk, tanácstalanságunk, s ebből következően irány nélküli sodródásunk.

Nos, sajnos ezt a három pontot kell helyzetértékelésünk alapjául is választanunk. Kiszolgáltatottság, tanácstalanság és sodródás. A magyar döntéshozók nagy része számára, mintha nem tudatosult volna, hogy hazánk az Európai Unió leginkább legkiszolgáltatottabb tagállama. Magyarországnál egy főre számítva csak Hollandia fogyaszt több gázt. Ám az említett ország önellátó. Mi azonban gázbehozatalunkat tekintve szinte egyetlen államtól, Oroszországtól függünk. Ennek ellenére az ellátás biztonságot érintő kérdések csak akkor lépik át az ingerküszöböt, amikor már ég a ház, azaz, amikor már elzárták a gázcsapot. Három éve már a 2006 januári első gázválságnak, és azóta, érdemi lépést nem tettünk a kiszolgáltatottságunk csökkentése érdekében.

Ennek az oka az, amit említettem a kiszolgáltatottság tanácstalansággal párosul. Ékes bizonyítéka ennek, hogy a mai napig nem létezik nemzeti energiapolitikai stratégia. Van ugyan egy dokumentum, amelyet így neveznek, de az olyan harmat gyengére sikeredett, hogy a parlamenti többség legalább némi önkritikáról egyébként némi tanúbizonyságot téve, végül egyszerű háttértanulmánnyá fokozta le azt. A parlamenti vita során ennek megfelelően még csak módosító indítványt sem lehetett hozzá benyújtani.

Az úgynevezett magyar energia stratégia tehát ezért nem több mint egy fakultatív olvasmány. Komolyságát pedig jelzi, hogy alig egy esztendeje került elfogadásra az előterjesztő minisztérium már nem létezik. Azóta a harmadik tárcavezető ül a székében és a felelős államtitkár is már rég távozott a posztjáról.

Ez a tanácstalanság aztán sodródáshoz vezet az energiapolitika minden területén. Az erre vonatkozó példák sorát engedjék meg, hogy a gázzal kezdjem, ha már úgy is innen indultunk ki. Ember legyen a talpán, aki nem tudja mondani, hogy Gyurcsány Ferenc annak idején milyen módon álmodott a Nabuccoról. Nyilvánvaló tanácstalanságát a kormány ezen a téren is túlmozgással igyekszik palástolni. Gyurcsány Ferenc egy turnézó popsztárnál is többet repült szerte a világban, hazánk ellátását több lábra helyező szerződést egyszer sem írt alá. Energiapolitikai kérdésekben ahány városban járt, annyi félét nyilatkozott. Sokak szerint össze-vissza beszélt. Ez azonban azt gondolom igaztalan vád, én legalábbis felfedeztem egyfajta rendszert ezekben a megnyilatkozásokban. Mindig azt mondta, amit az aktuális vendéglátója éppen hallani akart. És két út között pedig jöttek a nagyszabású konferenciák.

Ezek a konferenciák azért jók, mondta nekem minap egy orosz diplomata, mert még a legdrágább is olcsóbb, mint egyetlen méter vezetéknek a lefektetése. A külügyminiszter pedig, erre is emlékszünk talán a gázválság csúcsán. Mondjuk a szabadságát azért nem megszakítva, titkos diplomáciai offenzívát indított. Oly annyira titkosat, hogy az eredményeket azóta is homály fedi.

A tanácstalanságból való sodródás, az éghajlat védelem és a megújuló energiaforrások ügyét sem kíméli. A következetlen és állandóan változó szabályozásnak köszönhetően a hazai megújuló energiatermelés majd 90 százalékát a biomassza teszi ki. Ez elegánsan hangzik, de javarészt fatüzelést, gyakorlatilag tehát erdőirtást jelent. Ezzel a megújulók arányának növelését célzó uniós politika betűjének egyébként eleget is teszünk. Szellemével, valódi céljaival, és ami ennél is lényegesebb, saját nemzeti érdekeinkkel azonban homlokegyenest szembe menetelünk.

A szélenergiával kapcsolatos ambíciók nagy része is megtörik a kétes hátterű engedélybrókerek ténykedése. A szélenergia hazai helyzetét jól jellemezik a Mosonmagyaróvár környékén látottak is. Ha valaki arra utazik látja, hogy a szélkerekek nem ritkán akkor is állnak, amikor néhány száz méterrel odébb a határ túl oldalán forognak.

A válasz szintén az elégtelen szabályozásban keresendő. Ha ugyanis a szélkerék tulajdonosok nem képesek majdnem hibátlan menetrendet leadni, tehát gyakorlatilag napokkal előre megmondani, hogy mikor fog fújni a szél és mikor nem, akkor büntetést kell fizetniük. Bár a lehetetlen feltételeket nemrég valamelyest enyhítették. Még mindig időjósi vénával kell rendelkezniük azoknak, azok, akik szélkerekeket szeretnének üzemeltetni. S jól tudjuk, hogy a megújuló kapacitások beépítésekor figyelembe kell venni a rendszer stabilitását, illetve szempontokat. De ezzel együtt is úgy gondolom, hogy a zöld energia területén jelentős kihasználatlan kapacitásokkal rendelkezünk.

A kormányzat azokat a megújuló energiaforrásokat sem támogatja megfelelően, amelyek esetében amúgy jó adottságokkal rendelkezünk.

Ilyen a kitörési lehetőségként számon tartott geotermikus energia például. De erről azt gondolom, hogy Bokorvics Balázs majd bővebben fog beszélni PannErgy vezetőjeként.

És hát a zöld energia elhanyagolását még súlyosabbá teszi a tény, hogy az elmúlt években sok száz megawattnyi gázerőmű építését hagyták jóvá, amelyek aztán tovább erősítik hazánk gáztól való függőségét. Ellátásbiztonság és a megújulók mellett a piacnyitás is látványos területe a tanácstalanságnak. Ezen a téren igazán egyedit sikerült alkotnunk. Valódi hungaricum az energia piacán. Úgy vegyítjük a liberalizációt az államilag kontrolált kereskedelemmel, hogy a két modell hátrányait ötvözzük, előnyeit pedig kiküszöböljük.

A kormány ez esetben is a brüsszeli szabályozás betűjére hivatkozva igyekszik elhárítani a felelősséget. Így aztán sokan a versenyt hibáztatják, a kialakult helyzetet. Világosan ki kell azonban mondanunk, hogy a hiba ebben az esetben is a mi készülékünkben van. Nem beszélhetünk ugyanis versenyről, akkor, ha a határokon átívelő energiakereskedelem lehetőségei korlátozottak és nem jelennek meg új termelők a villamos energia rendszerben.

A következetlen szabályozásnak köszönhetően idén januárban elő állhatott az a helyzet, hogy bár a nagykereskedelmi ár csökkent, a lakosságnak mégis többet kellett fizetni az áramért. Az energiát javarészt a versenypiacon beszerző hazai vállalatok eközben rekordszintű energiaárakkal szembesülnek. A gazdasági válsággal karöltve mindez sok hazai vállalkozás csődjét jelentheti és jelenti is.

És, ha már az árampiacnál vagyunk, szót kell ejteni a privatizáció kérdéséről is. Bizonyára sokan annak ebben a teremben, akik úgy gondolták, lehet, hogy az elmúlt másfél évtizedben elkótyavetyéltük az állami energetikai vagyon jó részét. De legalább a tanulságot levontuk belőle. Nos, úgy tűnik nem így van. A Magyar Villamos Művek magánosításával kapcsolatosan újra és újra előkerülő tervek azt mutatják, hogy minden további nélkül bele lehet lépni ugyanabba a folyóba még egyszer. A vértesi erőmű privatizációjával kapcsolatos visszaélésekről szóló híradásokból az derül ki, hogy sajnos még a privatizációs technikák tekintetében sem számíthatunk innovációra.

Állami pénzből, állami vagyont, így szól a jól bevált recept. És ebben az esetben persze szó sincsen tanácstalanságról. Itt úgy tűnik, hogy nagyon is határozott elképzelésekkel állunk szemben.

És akkor most azt javaslom, hogy egy pillanatra térjünk vissza a képhez, ahonnan elindultunk, az energiaügyi miniszter sajtótájékoztatójához. Azt gondolom, hogy az első mondatot, amely megállapította, hogy a kormánynak nincsen semmi teendője, mostanra kiveséztük, tovább léphetünk tehát a második mondatra, ami úgy szól, ha mégis lenne valami tenni való, akkor majd az unió cselekszik helyettünk.

Energiapolitikai kérdésekben a kormány általában tanácstalanul néz Brüsszelre. Megpróbálván kifürkészni az unió meglehetősen képlékeny álláspontját. Az illetékes miniszterek a legtöbbször kitalálni igyekeznek a brüsszeli állásfoglalásokat, és a végén örülnek, ha ugyanazt mondhatják, mint a brüsszeli sajtószóvivő. És hát ugye nincs könnyű dolguk, mert Brüsszelben ugyan sokat beszélnek a közös energiapolitikáról, de az egyelőre nem létezik. Nincs tehát mihez igazodni. Az EU maga is számos dilemmával küszködik. Ha a magyar energiapolitikára azt mondtuk, hogy tanácstalanul sodródó és felelőtlen, az uniós energiapolitikával szemben sem lehetünk elnézőek. És ki kell mondjuk, hogy azt mind a mai napig megosztottság és az üres szavak jellemzik. Az Európai Unió az elmúlt években sajnos nem tudott ellenállni a megosztására irányuló törekvéseknek. A tagországok nagy része kétoldalú különalku árnyékában meghúzódva biztonságban érezte magát. A januári gázválság azonban a legtöbbjüket súlyosan érintette, így a külön alkukon alapuló biztonság csalfa reménynek bizonyult. Az EU az Oroszországgal való kölcsönös függés illúziójában ringatva magát semmit sem tett a több lábon állás érdekében. A Kreml ezen közben a tagországokat megosztva arra törekedett, hogy a kölcsönösséget egyoldalú függéssé tarkítsa. Ebben a törekvésben partnerekre is lelt Európában. Elég, ha Bismarck székét ....ra cserélő Schröder kancellárra gondolunk. A tagországok eddig azt gondolták, hogy külön utakon szolidaritást mellőzve is lehet közös energiapolitikát teremteni. Az elmúlt hetek megmutatták, hogy nem lehet.

Amint említettem az uniós energiapolitikát a megosztottságon túl azonban az üres szavak is jellemzik. Brüsszel helyesen határozta meg például azon beruházásokat, amelyek elengedhetetlenek a függőség mérséklése érdekében. De rendkívül csekély forrásokat különített el azok megvalósítására. Hiába beszél az ugyanis az Európai Bizottság elnöke majdnem minden héten a Nabucco vezeték fontosságáról, ha a közösségi költségvetésben nincsen erre vonatkozó sor. És hiába tesz hitet az új tagállamok közötti, észak-déli összeköttetés fontossága mellett, ha a rendkívüli pénzügyi segélycsomag a horvát-magyar vagy a lengyel-szlovák vezeték helyett a francia-belga határra tervez összeköttetést a meglévő hat vezeték mellé egy hetediket.

Üres szavak kísérik az uniós piacnyitási folyamatot is. Ma már minden európai állampolgár választhat a szolgáltatók között. A mindennapi tapasztalatok ugyanakkor azt mutatják, hogy a fogyasztók továbbra is kiszolgáltatottak. Az Európai Unió piacnyitásról és egyenlőségen alapuló versenyről beszél. Eközben a brüsszeli vitákat továbbra is a protekcionizmus hatja át. Nem véletlen, hogy a valóra nem vált elképzelések az EU immár harmadik energetikai szabályozás csomagját fogyasztja. És persze szó, szó, szó, az éghajlat politikában is. Az Európai Unió vezetői versenyre kelnek egymással, hogy ki szeretne nagyobb kibocsátás csökkentést 2050-ig, 2100-ig már ilyet is hallottam. De, hogy mi lesz holnap, arról senki sem szeret beszélni. A klímacsomag körül zajló tárgyalások jól mutathat rá a kettős beszéd jelentőségére. Az EU 2020-ig 20 százalékkal kívánja csökkenteni a kibocsátását. Igen ám, de bázis évnek nem kiotói megállapodásban szereplő 1990-et tekinti, hanem egy hirtelen ötlettől vezéreltetve 2005-öt. Így elfedve a tényt, hogy sok régi tagállam jócskán megszegte a kiotói megállapodásban vállalt kötelezettségeit. Tanulság: ha nem tudsz teljesíteni egy célkitűzést, sebaj, találunk egy újabbat, egy nagyobbat és persze későbbre. Ennek az árát most az új tagországok fizetik meg, amelyek 90 és 2005 között, igaz javarészt szocialista ipar lebontásának köszönhetően, de jelentősen visszafogták a kibocsátásukat. Ezt most megköszönik nekik, de figyelembe nem veszik.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kirajzolódó kép azt gondolom egyértelmű. Az unió nem képes, de nem is szándékozik helyettünk megoldani a problémáinkat. Mondandóm első részét lezárva itt most befejezném a helyzet leírását és áttérnék a teendők ismertetésére, azokra a lépésekre, amelyeket vitára szeretnék bocsájtani.

Magyarországnak mindenekelőtt valódi nemzeti energia stratégiára van szüksége. E nélkül nem fog menni, hiába várjuk, hogy majd, mint valamiféle mozaik a részekből összeáll az egész. Erre vártunk eddig és ebből nem lett semmi. Ez a sodródás politikája, aminek véget kell vetni. Világos célokra és egyértelmű preferenciákra van szükség. A jelenlegi politikai agónia megszűntét követően a lehető legrövidebb időn belül és a lehető legszélesebb konszenzussal meg kell alkotni az új nemzeti energia stratégiát.

Olyan stratégiára van szükségünk, amely választ arra, hogy enyhíthetünk aggasztó mértékű függőségünkön. Olyan stratégiára, amely alapján úgy mérsékelhetjük a környezetünkre nehezedő terheket, hogy közben versenyképesebbé tesszük vállalatainkat. Olyan stratégiát kell megalkotnunk, amely nemzeti érdekeink érvényesítése eszközeként tekint az Európai Unióra és nem pedig igazodási pontot lát Brüsszelben.

Ha megengedik röviden öt pontot ki is emelnék ebből a stratégiából.
Először is enyhítenünk kell a gáztól való függőségünkön. Ehhez alternatív források és szállítási útvonalak kellenek. Sokat emlegetett Nabucco gázvezeték ilyen. Ugyanakkor a több lábon állás segíthető elő a Közel-Keletről érkező cseppfolyós gáz is. Ez a lehetőség a horvátországi terminál megépülése, valamint a magyar-horvát vezeték létrejötte után válhat valóssá. A magyar diplomáciának ezért arra kell törekednie, hogy az említett magyar-horvát vezeték kiemelt uniós beruházássá váljon. Ez a mai nap teendője gyakorlatilag.

Másodszor: elengedhetetlen az energia hatékonyság fejlesztése. Ez függőségünket is csökkentheti és mérsékelheti a fogyasztók pénzügyi terheit is. Magyarország ma sok energiát és rendkívül pazarlóan használ fel. Beszédes adat, hogy hazánkban a családi házak háromnegyede nem rendelkezik megfelelő hőszigeteléssel. Ennek fényében különösen érthetetlen, hogy a nemzeti energiahatékonysági program keretében, miért csak 1,4 milliárdnyi összeg áll rendelkezésre a tavalyi 3 milliárd után, ami szintén kevés volt egyébként.
A létező támogatási programok megerősítése tehát elodázhatatlan feladat.

Az energia hatékonyság ügyét a fentiek mellett, persze az adókedvezmények is elősegíthetik. Világossá kell tenni, hogy az energia hatékonyság ma már nem hosszú ujjú pulóvereket és lecsavart konvektorokat jelent.

Harmadszor: mindenki számára érzékelhetővé kell tenni a piacnyitás előnyeit. A liberalizációnak áremelkedés és áramkimaradás helyett valódi versenyt, választási lehetőséget és javuló szolgáltatási színvonalat kell jelenteni. A verseny előnyeit csak akkor élvezhetik a fogyasztók, ha tisztában vannak a lehetőségeikkel. Egy év telt el az áram piaci liberalizáció óta. De a lakosság, a vállalatok mind a mai napig rendkívül homályos ismeretekkel rendelkeznek a szolgáltató váltás feltételeiről. Még mindig, ha úgy tetszik, a kisbetűs korszakban vagyunk, a szerződések kisbetűs korszakában. A piacnyitás csak akkor lehet sikeres, ha végre majd valóban a szolgáltatók versenyeznek a fogyasztókért és nem pedig fordítva, ahogy sok esetben ma van.

Negyedszer: meg kell erősítenünk a zöldenergia Magyarországon betöltött szerepét. Világos és átlátható jogszabályi környezetet kell megalkotni a megújuló energiaforrásokra. E mellett meg kell teremteni persze annak a lehetőségét is, hogy a zöldenergia a jövőben támogatás nélkül is életképes legyen. Ehhez elengedhetetlen a kutatásfejlesztésre szánt források növelése. A hazai kutatások előmozdítása révén a megújulók környezeti előnyei a jövőben gazdasági versenyképességgel párosulhatnak. És a megújuló térnyerése új munkahelyek tízezreit teremtheti meg. A zöldenergia támogatása pedig nem mellékesen segítheti Magyarországot abban, hogy megfeleljen klímapolitika terén vállalt kötelezettségeinek.

És végül ötödször: párbeszédet kell kezdeményezni az atomenergia szerepéről. A nukleáris szó hallatán nem dughatjuk homokba a fejünket. Már csak azért sem, mivel a Paksi Atomerőmű tekintélyes részét biztosítja a hazai áramellátásnak. Bármilyen döntés is szülessen a nukleáris energia hazai felhasználásáról, azt nyilvános társadalmi párbeszédnek kell megelőznie. Az atomenergia nem lehet zárt ajtók mögött meghozott döntések tárgya.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Befejezésül, ha fenti módon sikerül végre tisztázni céljainkat, akkor, de csak akkor módunk nyílhat arra is, hogy vezető és kezdeményező szerepet játszunk az uniós energiapolitika kialakításában. Csak ha megtettük az első lépést Budapesten, lesz lehetőségünk arra, hogy megtegyük a másodikat Brüsszelben. Nicolas Sárközi a minap úgy fogalmazott, hogy véget kell vetni az ambíciók nélküli Európa korszakának. Az uniónak az energiapolitika terén is közös célok megfogalmazására kell törekednie. Ha ezeket a szavakat végre tettek is követik, az jó hír. De jobb, ha tudjuk, hogy csak azoknak a nemzeteknek, amelyek maguk is ambíciózusak. A többiek leszakadnak majd. Márpedig Magyarország ma minden más tagállamnál jobban látja kárát annak, ha a közös energiapolitika hiányában Európa a megosztási törekvések áldozatává válik. A leginkább kiszolgáltatott Magyarországnak közös energiapolitika élharcosává kell válni. Azt mondják, hogy az energiapolitikában meghozott döntések sokszor csak évek vagy akár évtizedek múlva éreztetik a hatásukat. Mondjuk, mint egy tankhajó, amelyik lassan fordul. Hát legfőbb ideje, hogy fordítsunk a kormányon, zárjuk le a kiszolgáltatottság, a tanácstalanság, a sodródás, egyszóval a kudarcok korszakát. És forduljunk egy új irányba, amely növekvő biztonságról, a környezeti szempontok felelősségteljes figyelembevételéről és a fogyasztók érdekeit szolgáló valódi versenyről szól, ha úgy tetszik, bizonyítsuk be, hogy Magyarország többre képes.

Köszön szépen.