Éder Tamás beszédének szó szerinti leirata

Létrehozva: 2009. április 3., 11:56 | Utoljára frissítve: 2009. április 3., 12:03	nyomtat	küld

Tisztelt Elnök Úr!
Tisztelt Képviselő Urak!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindenekelőtt köszönöm a mai konferencia szervezőinek azt, hogy megadták nekem a lehetőséget, hogy a magyar élelmiszergazdasággal kapcsolatos gondolataimat megoszthassam. Külön köszönöm, hogy ezt még az élelmiszer-feldolgozóknak .. Bár, akik régebbről ismernek, azok tudják, hogy alapvetően .. Elnézést kérek azoktól, akik nem a szakmából jöttek ide ebbe a terembe. Én az előttem szólótól eltérően egy kicsit talán szárazabb szakmai előadással készültem, érthető módon, hiszen mégis csak egy szakmai érdekképviseletet képviselek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mondandómnak azt a címet adtam, hogy a Törött fülű élelmiszerkosár, avagy milyen képet mutat ma a magyar élelmiszergazdaság. A címből is sejlik, hogy a véleményem szerint igen lehangoló. Néhány hónappal ezelőtt az agrárgazdasági kutató intézet egy szakmai anyag opponensének kért fel, az anyag az élelmiszergazdaság szereplőinek nagyon széles körével lefolytatott személyes interjúk alapján készített összefoglaló a magyar agrár- és élelmiszergazdaság helyzetéről. Engedjék meg nekem, hogy a hozzászólásom elején idézzek az akkor elmondott opponensi véleményemből. Azt gondolom, hogy ez annak ellenére sem haszontalan, hogy a teremben ülők többsége nem ismeri a konkrét tanulmányt, ami egyébként tudomásom szerint néhány hét múlva hozzáférhető. Tehát az idézet, és ismétlem az idézet előtt, tehát egy szakmai tanulmányhoz írt véleményből idéznék. A szakmai tanulmány alapján alakult ki az a kép bennem, ami itt most elhangzik.
A szakmai anyag első átolvasását követően elgondolkodtam azon, hogy milyen kép alakulna ki annak áttanulmányozása után, ha egy Magyarországot közelről nem ismerő külföldi szakember szemét. Ezen a képen a magyar agrárvállalkozók az egyszerűség kedvéért, ezt a fogalmaz használom a rendkívül vegyes összetételű mezőgazdasági vállalkozási szektor szereplőire. Szóval a magyar agrárvállalkozók olyan, a gazdálkodással kapcsolatos döntéseit, elsősorban tapasztalataira alapozó, a változó piac kihívásait nem nyomon követő piaci szereplő, aki rendkívül kedvezőtlen gazdasági körülmények között tevékenykedik, mely körülmények jelentős részéért a központi állami intézkedések tehetők felelőssé. Elsősorban szántóföldi növényeket termeszt, ha lehet után termesztett vetőmaggal, kétes eredetű és a technológiailag szükségesnél lényegesnél kevesebb trágya, műtrágya és növényvédő szerek felhasználásával. Ha mód van rá, akkor ezeket feketén, vagyis áfa-mentesen szerzik be. A nem megfelelő technológiai fegyelem, és a szükséges munkavállalói figyelem hiánya miatt az agrárvállalkozó terméseredményei a korszerűen gazdálkodó külföldi versenytársak eredményeinél alacsonyabbak, így a rendkívül szerencsés időjárási körülményeket hozó évek kivételével, bizony a terményei magasabb önköltségűek. Az agrárvállalkozó ugyan köt szerződést a termény értékesítésére, már csak azért is, mert a szerződő fél által esetleg nyújtott előfinanszírozást, ha szüksége van, de azt egy percig sem gondolja feltétlenül komolyan, és amennyiben a körülmények úgy változnak, hogy a szerződés be nem tartása számára kedvezőbb lehetőségeket nyújt, úgy akár a legrafináltabb eszközök alkalmazásában is, de eláll a szerződéstől. Ugyanez természetesen igaz a szerződő felvásárlóra is. Ha történetileg úgy alakult, és állattenyésztéssel is foglalkozik a magyar agrárvállalkozó, mert ma már állattenyésztésbe bele nem vágna, akkor ezt a tevékenységét zömében korszerűtlen, öreg telepeken végzi, ahol gyenge genetikájú állománnyal dolgozik, és az állománypótlást saját maga oldja meg. Hagyományos módon takarmányoz, a Premixekből a legolcsóbbat veszi, ha lehet, ezt is áfa nélkül, és az állatgyógyászati termékekből is csak annyit használ, amennyit nagyon muszáj, és amennyire az állami költségtérítés igénybe vehető. A különböző készítmények közötti választás nehézségét nagyban könnyíti a segítőkész hatósági állatorvos, aki privát cégén keresztül forgalmaz állatgyógyászati szereket, és megfelelő mennyiségű megrendelés esetén elnézőbb a gazdaságban zajló tevékenységekkel szemben. Erre már pedig nagy szükség is van, mert például az elhullott állatok elszállításának állami monopóliumával visszaélő gazdasági társaság horribilis szolgáltatási díja néha-néha arra kényszeríti az agrárvállalkozót, hogy maga oldja meg a megsemmisítést. De jól jön az állatorvos elnéző hozzáállása, a vágóhídra való szállítások lepapírozásánál is, hiszen az állomány egy jelentős csak feketén tudja eladni, mert a közeli vágóhíd csak így hajlandó szóba állni. Érdemi kötelezettséggel bíró szerződés ebben a kapcsolatban nincs, de a szürke zónában való együttmozgás összekovácsoló ereje igen erős kapcsolat. A magyar agrárvállalkozó mindig individualista, sem horizontálisan, sem vertikálisan nem hajlandó tartós szerződéses kapcsolatok kiépítésére. Ennek nem feltétlenül csak kulturális okai vannak, illetve legalább ilyen fontosak a gazdasági okok is. Azt gondolja ugyanis az agrárvállalkozó, hogy ezek az együttműködések lehetetlenné teszik azt, hogy kihasználja a számára pozitív módon változó piaci körülmények adta lehetőséget. Ha meg a piaci körülmények kedvezőtlenül változnának, úgy bízhat abban, hogy az érdekképviseletek nyomására valamilyen állami tűzoltó akció keretei között csökkentik árait. Engedjék meg, hogy ne folytassam tovább, itt vége van az idézetnek. Hasonló módon ijesztő a termékpálya más szereplőiről, feldolgozókról, kereskedőkről, más-más állami intézményekről lerajzolható kép, amelyet ismételten megjegyzek, az FVM háttérkutató intézete által készített állapotfelmérésből lehetett kiolvasni. Ez a kép, még ha túlzottan kontúros is és rikító színeket használ, kristály tisztán érzékelteti, hogy valami nem stimmel a magyar élelmiszergazdasággal. Utat tévesztettünk és bolyongunk termelők és feldolgozók egymás mellett, nem feltétlenül együtt. Aminek aztán természetes következménye az, hogy az ágazatban folyamatosan csökken a sikeres vállalkozások száma, és piacokat, fogyasztókat veszítünk kül- és belföldön egyaránt. Ne tévesszen meg senkit az agrár külkereskedelmi mérleg elmúlt éveinek látszólag kiemelkedő eredménye. Ha a számok mögé nézünk, akkor azok rendkívül negatív folyamatokról adnak tanúbizonyságot. Magyarország ugyanis mindinkább mezőgazdasági alapanyag-termelő országgá válik, amelyik a világpiac szélsőséges mozgásainak leginkább kitett terménypiacokon értékesíti a gabonát és más mezőgazdasági alaptermékeket. Még a szakmai közvélemény előtt sem ismert, hogy a feldolgozott élelmiszerek területén nettó importőrök vagyunk. Szomorú tény ez, egy hajdan mezőgazdaságára és élelmiszeriparára oly büszke ország esetében.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A következőkben néhány területet emelnék ki, amelyek véleményem szerint nagyban hozzájárultak, illetve hozzájárulnak ahhoz, hogy e szomorú képet tudjuk ma lefesteni az élelmiszergazdaságunkról, és ahol ebből kifolyólag minél előbb határozott változtatási lépésekre van szükség. Az általános gazdasági környezetről nem kívánok külön értekezni, hiszen azok mindennapi gazdaságpolitikai elmélkedéseink eredményeként mára a többség számára nyilvánvaló. A minél előbbi drasztikus vállalkozói és munkavállalói adók és járulék adta tehercsökkenés szükségessége egyértelmű. Disputa mindössze az intézkedések mértékében, sorrendiségében és időpontjában. Az élelmiszergazdaságot a más ágazatokban általában felsorolt állami terheken túl ugyanakkor jelenősen terheli a kiterjedt, ám a rendkívül alacsony hatékonysággal dolgozó állat- és növény-egészségügyi, élelmiszerbiztonsági és környezetvédelmi hatósági háttérintézmény-rendszer fenntartása érdekében beszedett hatósági díjak és büntetések éves szinten több tízmilliárd forintos összege. Sajnos az elmúlt években nem készült olyan feladatkataszter, ami nulla bázisról kiindulva tekintette volna át azt, hogy az egyes minisztériumi egységeknek, illetve a minisztérium alá tartozó szervezeteknek pontosan mi a feladata, és azt, és ez a fontosabb, hogy ezen feladatok közül melyek megfelelő szintű ellátására van elegendő forrás. Külön kell szólnom az elmúlt évek támogatáspolitikai tévedéseiről is, de különösen az EU-csatlakozást közvetlenül megelőző időszak félrevezető nemzeti támogatáspolitikáját. Az agrártámogatási intézkedések jelenős része alapvetően vezette félre véleményem szerint az ágazat szereplőit. Százmilliárdok mentek el az elmúlt évtizedben a valós problémák elfedésére, a tünetek kezelésére.

Olyan területeken alkalmaztunk ár- és jövedelemkiegészítő támogatásokat, ahol még a szubvenciós formák sokaságát alkalmazó EU sem. Emlékszünk a sertés-, baromfi- és tejszektorban úgynevezett minőségi felárakra, amelyek ráadásul irányárakhoz köttettek, melyek bürokratikusan, hosszú egyeztetések eredményeként kerültek meghatározásra. Olyan mesterséges, piacinak látszó környezetet hoztunk létre, ahol a termelőknek és feldolgozóknak nem egymással kellett kemény alkukon keresztül kialakítani a termékcsere legfontosabb pozícióit, ezzel együtt a hosszú távú partneri kapcsolat alapjait, hanem mindketten az állam döntéshozóit puhították annak érdekében, hogy számukra kedvező megoldások szülessenek. Vagy ki ne emlékezne a most utoljára homéroszi jelzővel ellátott támogatásokra, amelyek a most utoljára jelző ellenére már szinte bázisok .. az éves támogatási összegek tervezésekor. Az idő rövidsége okán hadd ne folytassam a félrevezető agrártámogatási eszközök alkalmazásának felsorolását, higgyék el, sajnos nem okozna gondot, magam is részt vettem ezek némelyikének kialakításánál. Azok alkalmazását alátámasztó közös illúziónk ugyanis az volt, hogy az így az ágazat szereplőihez jutott jövedelem a tevékenység fejlesztéséhez szükséges beruházásokat segíti, és így fejleszti a versenyképességet. Ezzel szemben a támogatás elfedte a hatósági problémákat, csökkentette, sőt egyes esetekben eltüntette az alkalmazkodási kényszert. A kényszer elmaradása nemcsak a szükséges technológiai és szervezeti modernizációs lépéseket odázta el, hanem a horizontális és vertikális szerveződések, integrációk kialakulását, illetve erősödését. Az integrációk, együttműködések kialakulása ugyanis nemcsak valamiféle idealisztikus kooperációs elméleti alapokon történik. Vagyis nem azért, mert azok olyan szépek, vagy kellemesek, hanem azért, mert olyan, a piaci versenyben való fennmaradáshoz szükséges, hatékonyságnövelő, kockázatcsökkentő és jövedelemmegosztó, a partnerek bizalmi együttműködésén alapuló szervezeti formák, amelyek nélkül az élelmiszergazdaságban a kemény piaci verseny körülményei között nem lehet tartósan eredményesen működni. A félrevezető támogatási rendszer olyan dezintegrált, hatékonysági problémákkal küzdő, technológiailag hátrányos helyzetben lévő termékpályák kialakulását eredményezte, amelyek szereplői közötti tartós bizalmi kapcsolatok nem épültek ki, és amelyek ma valóban a túlélésükért küzdenek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Talán sokak számára túlságosan is sötét tónusú az általam felfestett kép. De látnunk kell, hogy a valamikor a régió élelmiszerkosarának számító Magyarország, bizony már, mint ezt hallottuk, a környező országok némelyikének agráriumával szemben is vesztesnek tűnik. Eltörött a kosár füle, kiborult a termék egy része, és most egy félig üres, törött fülű kosár szomorú képét mutatja ágazatunk.
Engedjenek meg pár szót arról, hogy véleményem szerint sok egyéb mellett, amelyek egy részét az előttem szólók említették már, mit kellene tenni annak érdekében, hogy élelmiszergazdaságunk jelenős pozitív átalakuláson menjen át, és tevékenységével a magyar vidék gazdasági és társadalmi szövetének erősítője lehessen, és jó minőségű, biztonságos és reális áru, és méltán híres termékekkel láthassa el a Kárpát-medence és más távolabbi területek lakóit egyaránt. Alapvető szemléletváltásra van véleményem szerint szükség több területen. A jövő agrárpolitikájának termékpálya alapú szemlélettel kell rendelkezni, amelyik a termelők, feldolgozók és kereskedők vertikális, és a termelők horizontális együttműködésének erősödését szolgálja. Az elmúlt évek tapasztalatai mindenki számára bizonyíthatták, hogy sikeres magyar élelmiszeripar nélkül nincs tartósan sikeres magyar mezőgazdaság sem. Kisebb, rövid távú érdekei talán eltérhetnek a termékpálya különböző szintjén tevékenykedő szereplőknek, de közép- és hosszú távú érdekeink közösek. Azok felismerésére, pontos meghatározására, és a célok eléréséhez szükséges közös lépések megfogalmazására van szükség. Ehhez az államnak is hozzá kell járulnia. A rendelkezésére álló eszközökkel ösztönözni kell az élelmiszergazdaság szereplőinek szerződéses és bizalmi jellegű kapcsolatain alapuló, tartós partnerségi rendszerének kialakulásait. Az EU-szabályok miatt a rendelkezésre álló eszközök köre igen szűk, de azok alkalmazása egyes területeken nem lehetetlen. Példakánt álljon itt két lehetőség. 1. Az EU finanszírozta fejlesztési programoknál a támogatás feltételéül lehetne szabni, hogy a támogatás igénylője rendelkezzen olyan partneri keretszerződéssel, amely viszonylag konkrét megfogalmazásokat tartalmaz egy több éves időszak partneri kapcsolatára vonatkozóan az árkialakítás technikájától kezdve a felmerülő konfliktusok békés kezelésének módszeréig. Az ilyen szerződéses kapcsolatban dolgozó termelő- és feldolgozó partnerek esetében elképzelhetőnek tartom bizonyos adókedvezményt nyújtó eszközök alkalmazását is, hisz tudjuk, hogy az adózás területén még nincs harmonizáció az EU-val. A támogatásokat a nehezebb helyzetben lévő, ám perspektivikusnak szánt ágazatok modernizációs beruházásaihoz kell csatornázni, és nem a bajok elfedésére, vagy kizárólag tűzoltásra. El kell érni, hogy a hazánkban előállított mezőgazdasági termények feldolgozva a lehető legnagyobb hozzáadott értékkel kerüljenek a piacokra. Így teremtődhet ugyanis a legtöbb munkahely, és így növelhető a vidék gazdasági teljesítménye, vagyis a vidéken élők jóléte. Ehhez a feldolgozás és a hozzá kapcsolódó logisztikai rendszer modernizációit is ösztönözni fogja. Át kell tekinteni az élelmiszergazdaság tevékenységét ellenőrző, segítő hatósági intézményrendszer feladatlistáját, és a jelenlegi hatósági szerep mellett a szolgáltató, segítő tevékenység súlyát jelentősen növelni kellene. Amihez fel kell használni az átalakított és megerősített falugazdászi hálózatot. Kisebb, ha lehet olcsóbb, de biztosan határozottabb és segítőkészebb államra van szükség ezen a területen.

És végezetül hadd említsek meg egy olyan területet, amelyet mi mezőgazdasági emberek egy kissé elhanyagoltunk az elmúlt évek során. Tevékenységünkről, gondjainkról, eredményeinkről pontos képes kell adni a mezőgazdaságtól és az élelmiszeripartól már nagyon eltávolodott városlakó polgártársainknak. A bizalom ugyanis nemcsak az ágazat szereplői között nincs meg, vagy hiányos, hanem elvesztettük azt a társadalom jelenős rétegeinek a szemében is. Valljuk meg őszintén, hogy a korábban említett támogatások eléréséért alkalmazott kommunikáció el-elinflálta a kijelentéseink értékét egyes társadalmi csoportoknál. Úgy jártunk, mint a népmesei sündisznócska, amelyik addig kiáltott farkast unalmában, míg végül már senki nem hitt neki, amikor az ordas valóban a kertek alatt járt. Márpedig ahhoz, hogy a kialakítandó új élelmiszergazdasági stratégiához adófizetői forrásokat is csoportosíthassunk, ahhoz meg kell nyernünk a társadalom többségét. Ez a céljaink pontos meghatározásával, a programok össztársadalmi hasznosságának ismertetésével, és koherens, hihető érvrendszerre épülő kommunikációval érhető el.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A nagy magyar elemózsiás kosár fülének megjavítása, és a kosár ismételt megtöltése megbízható, kiváló mezőgazdaság- és élelmiszeripari termékekkel, nehéz, de távolról sem lehetetlen feladat, amelynek megoldásában a termelők, a feldolgozók és az állami intézményrendszer célzottabb és hatékonyabb együttműködése szükséges. Ehhez kívánok mindannyiunknak sok sikert és jó egészséget.

Köszönöm a figyelmüket.