Időutazás

Rejtsünk időkapszulát a betonba - javasolta családjának a férfi, amikor sorra vette az új kerítéssel kapcsolatos tennivalókat. Az legalább földobja az embert az alapozás, a festés, miegymás egyhangúságában. A család állt és bámult, nem értette, mit akar az apa azzal az időkapszulával, de jóindulatúan inkább hallgattak. Elvégre a családfő nagy sci-fi rajongó volt, biztosan valami tér-idő kalandozás adta az ötletet. És hát miért is ne?

Létrehozva: 2010. február 8., 08:51	nyomtat	küld

Előkerült a csavaros tetejű üveg (korábban savanyú uborka volt benne), s előkerült a rajzlap is (ha már időt kell állnia, legyen kissé vastag), az alkoholos filc. Teleírták a lap két oldalát, kik ők, mikor élnek, honnan jöttek, miért szeretik egymást, és mi szükség a kerítésre (ebből volt egy kis vita is). Aztán az időkapszula immár kirobbanthatatlanul elfoglalta helyét a betonalapban. Úgy tűnt el, mint csillagok a fekete lyukban. Így ni! Majd ha ők már nem élnek, és valaki elfoglalja helyüket a házban, mert ez a világ rendje, s áthelyezi a kerítést, megtudja belőle, hogy az ezredfordulón élt itt egy pár, három gyermekkel, a korra jellemző örömökkel és gondokkal.

Dolga végeztével a család visszavonult a nappaliba, amely a kapszula elhelyezése óta sem változott, csak a polcok nyögtek a rengeteg könyv súlya alatt. Megannyi időkapszula, kódolt tudás, érzelem, világlátás, örök érvényű igazság. Ott a Kincskereső kisködmön is, a bicebóca fiúcska története, a cipő és kabát nélküli világ szívszorító krónikája. Amikor a családanya kicsi volt, s Mórától tanulta a szép magyar gondolkodást, minden fejezetbe belesajdult a szíve. S bár tisztes szegénységben élt, mint akkor mindenki, s kabátja, cipője, ennivalója is volt, valahogyan mégis értette az üzenetet, átélte a valóság meséjét.

Aztán eltelt harminc év, s mire az ő fiacskája találkozott a művel, döbbenten kellett tapasztalnia, hogy a gyerek már nem fogja föl hajdan volt társai realitását, az anya pedig hiába magyarázott. De csak tíz évet kellett várni, s a legkisebb csemete, a huszonegyedik század reménysége, ismét érti Bicebócáékat. A kétszer kettő józansága lett a cipőtlen, kabátlan világ, ami miatt kis osztálytársa nem tudott iskolába menni mindaddig, amíg meg nem érkezett a családi pótlék, azzal együtt pedig egy pár új cipő a kínaitól.

Az anyák viaskodnak, mert szertefoszlik reményük, hogy amikor a régmúlt dolgok már elérik a megmagyarázhatatlanság bizonyos szintjét, végérvényesen el is tűnnek. De nem így történik, s most magyarázhatja azt is, miért vált kérdéssé a szeretett doktor nénik és doktor bácsik politikai ízlése, miért kellene megjelölni a kurzuskonform gyógyítókat piros cédulával, mint egykor a kanyarós gyerekek ajtaját. Most magyaráznia kell, amire nincs magyarázat, hacsak az nem, hogy a történelem szenvtelenül ismétli önmagát. Talán megértik egyszer.

(Niczky Emőke, Magyar Hírlap)