Kezdjük újra!

Létrehozva: 2010. április 12., 09:06	nyomtat	küld

Húsz éve nem kísérte ekkora botrány, ilyen szervezetlenség, tehetetlenkedés a voksolás lebonyolítását, ami egyben kézzelfogható bizonyítékát adta a hatalomból távozó szocialisták kormányképtelenségének. Vagy talán úgy gondolták egyesek, nekik ez a néhány órás haladék is megéri az MSZP vereségének kihirdetése előtt? A kampánycsend meghosszabbítása előtt nyilvánosságra kerültek a közvélemény-kutató cégek friss felmérései, így ezekből és az e cikk nyomdába küldésekor ismert adatokból kikövetkeztethető, mi is történt tegnap Magyarországon. Az így kirajzolódó kép világos: ez a szavazás felért egy rendszerváltozással. Általános és szabad parlamenti választáson hazánkban egyetlen párt vagy pártszövetség sem ért el még ahhoz hasonló eredményt, mint amit most a Fidesz-KDNP elért. Úgy látszik, az Orbán Viktor vezette politikai erő a kétharmados parlamenti többség kapujában áll, és bizonyosan koalíciós kényszer nélkül kormányozhat a következő négy évben.

Az új kormány előtt álló roppant feladathoz ilyen többség, ilyen választói felhatalmazás illik. De ez az elsöprő mandátumarány csak részben a Fidesz sikere; 2006-ban az MSZP is óriási esélyt kapott a magyar társadalomtól, csak éppen nem volt képes élni vele, hiányzott a tehetség, a kormányozni tudás, hogy kiverekedje magát abból a nehéz helyzetből, amibe az előző ciklusban felelőtlensége, gyávasága és hataloméhsége a szocialistákat és az országot taszította. A bukott miniszterelnök harsány önleleplezése már csak hab volt a tortán.

Tényleg, kedves szocialisták, hogy ízlett a négy éve felfalt narancsos bukta? Valóban megérte konokul végigvinni a totális bukásig, a parlamenti egyharmad, a mentelmi jog elvesztéséig ezt a játszmát? Igazán megérte a józan ész hangjára süketen reménykedni az utolsó pillanatig a csodában, megakadályozni az előre hozott választást csak a hatalom és a vele járó előnyök élvezetéért? Az MDF (és vele együtt az úgynevezett SZDSZ) búcsúja a parlamenttől szintén megerősíti, hogy korszakhatárhoz értünk, hiszen eltűnik a rendszerváltozás korának két nagy pártja. Függetlenül attól, hogy az MSZP végül megelőzte, a Jobbik választási szereplése is a korszakhatár jele. Új erő lépett színre rendszerellenes radikalizmussal; évek, évtizedek felgyülemlett dühe, indulata, megoldatlan problémák sora dagasztja a Jobbik vitorláját. Az új kormány mindenekelőtt az eredményes rendteremtéssel, az állam tekintélyének helyreállításával állíthatja meg a radikálisok további előretörését. Ilyen kínálat láttán nem csoda, hogy a társadalom is felismerte: mostanra egyszerűen nem maradt más kormányképes erő a politikai piacon, csak a Fidesz. De vigyázat, a történelemnek nincs vége: '90-ben ki gondolta volna, hogy négy év múlva a szocik visszajönnek? És azt '94-ben, hogy '98-ban simán veri a jobboldal a kétharmados többséggel kormányzó balliberális koalíciót? Úgyhogy csak szerényen, okosan, alázattal... A győzelmet nem kell magyarázni, és most bőven van ok az örömre, ünneplésre. Őszöd, a szemkilövések, a hazugságok, az adateltitkolások, a nagy lopások és nemzetárulások, megaláztatások, lelki terror után végre igazság tétetett. A Fidesz számára természetesen a választások megnyerése után jön a neheze. Hogy valóban kiérdemli ezt az óriási bizalmat, majd a kormányzás dönti el. Rövid távon a gazdasági vészhelyzet elhárítása, az ország pénzügyi szuverenitásának visszaszerzése a feladat, de van, ami ennél is fontosabb: közösségépítés, a társadalmi betegségek gyógyítása, a demográfiai hanyatlás megállítása, a lelki tartalékok mozgósítása, az önbecsülés helyreállítása, erős nemzeti érdekképviselet.

A feladat az első szabadon választott kormányéhoz mérhető. De nem kamikaze kormány kell, ahogyan Antall József mondta a sajátjáról húsz éve, hanem eredményes és győztes. Amely képes cselekedni illúziók nélkül, hideg fejjel, a célt a legnagyobb próbatételek közepette sem eltévesztve. A kétharmad növelné a kormány mozgásterét, de tudnunk kell, hogy Magyarország nem a közjogi rendszere miatt beteg. A gazdaság, az egészségügy vagy az oktatás gyógyításához nem kell kétharmad, csak jó politika, jó kormányzás. Ami nemcsak a két utóbbi ciklus kártételeit igyekszik enyhíteni, hanem az 1990 utáni magyar politika makacs tévedéseivel, téveszméivel is leszámol. Méghozzá mindenütt. Legyen szó a közszolgáltatások privatizációjáról vagy az oktatási rendszerünket átható vadliberális szemléletről. Az országot a csőd szélére juttató, az államot, az erkölcsöt lezüllesztő elmúlt nyolc vagy a rendszerváltozás idejének álmait be nem teljesítő húsz évet nem kapjuk vissza. De, ha fájdalmasan megkésetten is, tegnap minden jel szerint esélyt kaptunk, pontosabban végre esélyt adtunk magunknak oly sok keserű csalódás után az újrakezdésre, a megtisztulásra. Most az egyszer ne rontsuk el!