Történelmi...

Mesterházy Attila miniszterelnök-jelölt kampányzáró szónoklatában szellemeskedni próbált, mondván: szinte látja Orbán Viktort fején a glóriával, miközben királynak képzeli magát. Persze, egy szocialista politikusnak, főleg ha egy személyben a demokrácia utolsó védőbástyájának egyik utolsó harcosa is, nem kötelező tudnia, hogy a királyok kevéssé a glóriáról, inkább a koronáról ismerszenek fel, s a glória egyébként sem a fején van az embernek (angyalnak), hanem a feje körül, de az efféle ismeretek birtoklása még egyetlen baloldali szellemet sem gátolt a haladásban.

Létrehozva: 2010. április 13., 08:34	nyomtat	küld

Ehhez képest a választások első fordulójának eredményhirdetése után Orbán Viktor hajadonfőtt (glória, korona, sapka, kalap, fejkendő, diadém stb. nélkül) lépett összesereglett hívei elé, s minden uralkodói allűr nélkül pont úgy viselkedett, mint egy polgári demokrácia frissen megválasztott miniszterelnöke. Olyan természetesen és emberien, ahogy szegény Mesterházynak valamiképpen soha nem sikerül, igaz, a párttársainak sem. Ahogy gratulált Orbánnak, ha valóban azt a szöveget nyomta le, amit a nyilvánosságnak felvázolt, akkor az fenyegetésbe csomagolt kioktatás volt, semmiképpen nem a vesztes sportszerű gesztusa. Mesterházy új típusú politikai kultúrát szeretne megvalósítani, amire égető szüksége is lenne, mert ő még mindig a meglehetősen kulturálatlan típust képviseli. Mindenesetre most lesz ideje kidolgozni a részleteket, mert a következő években országos gondok nem nyomasztják majd, ráadásul - gyanúnk szerint - a pártja sem fogja túlságosan leterhelni.

Ám bármennyire is kelleti magát az alkalom, ez nem a kárörvendezés ideje. Rosszmájúság nélkül is örvendezhetünk számos jelenségnek, például annak, hogy megszűnni látszik az ország megátalkodott és irracionális megosztottsága. Amíg az árok igazán mély volt, a két nagy párt fej fej mellett küzdve elmarta a szavazatok 85 százalékát, most a négy legerősebb szerzett annyit. Ha az egykori nagy konkurensek közül az egyik ilyen lehengerlő különbséggel nyer, akkor az a másik békülékenységének, kompromisszumkészségének jele, és nem kismértékben eredménye is.

Sokan kimozdultak addigi bombabiztos pozíciójukról, amit motiválhat a kétségbeesés, az elbizonytalanodás éppúgy, mint a kiegyezés vágya. Hozzáteszem, bármilyen furcsának látszik is, az oly nagyon áhított nemzeti egységet a különböző szellemi, kulturális, politikai irányzatok sokszínűsége alapozhatja meg, amely tételt végre a liberálisnak mondott erők is tudomásul vehetnék, és tiszteletben tarthatnák. Az a bizonyos kétharmad sem tűnnék annyira rémisztőnek, mert az ostoba huhogások helyett abból indulnának ki, hogy a parlamenti erőviszonyokon túl a polgári demokrácia, a jogállamiság folyamatosan érvényben marad, és azt is elismernék ezáltal, hogy a túlnyomó többség inkább megnövekedett felelősséget jelent, s nem diktatórikus túlhatalmat.

Politikusok és politikai kommentátorok a Fidesz történelmi győzelméről beszélnek, nem minden ok nélkül, de valójában megelőlegezve azt. Nemcsak azért, mert a sokat emlegetett kétharmad még kicsit odébb van, még egy kemény meccsen meg kell harcolni érte, hanem azért, mert a "történelmi" jelzőt ki kell érdemelni, s legelébb a ciklus végén lehet jó lelkiismerettel kiosztani. Nem a győzelem mértéke történelmi (1945 őszén nagyobb arányban nyertek a polgári erők), hanem a benne rejlő lehetőség. A gazdaság rendbetételén túl esély mutatkozik azon emocionális alapok megújítására is, amelyek meghatározzák a nemzet benső szolidaritását, kohézióját, egészséges öntudatát, életerejét.

(Ugró Miklós, Magyar Nemzet)