Kétharmad

Létrehozva: 2010. április 23., 09:50	nyomtat	küld

Alapjaiban kétféle választási rendszer létezik: az arányos, amelyik elsősorban a pártlisták versenyére épül, s a listás küzdelem végeredményeként a pártok a megkapott szavazatok arányában részesülnek a mandátumokból. (Ez jellemző a kontinentális Európában.) A másik alaptípus a többségi, amelyik döntően egyéni választókerületi versenyre épül, a lényege, hogy az egyéni kerületekben győztes jelölt "mindent visz", a többiekre leadott szavazat pedig elveszik. (Ez jellemző az angolszász demokráciákra.)

Az arányos, listás rendszerekben, a kontinentális Európában általában több párt indul, a szavazatok eloszlanak, így kétharmad gyakorlatilag nem fordulhat elő. Az angolszász többségi szisztémában viszont általában két nagy párt kiegyensúlyozott versenye jellemző (igaz, a briteknél mintha éppen most változna ez meg a liberális demokraták fantasztikus előretörésével), ami megakadályozza, hogy az egyik párt döntő fölénybe kerüljön. Éppen ezért is mondhatjuk, hogy ha a Fidesz-KDNP megszerzi a kétharmadot, az világszenzáció!

A választási rendszerünk egyébként vegyes rendszer, a némethez hasonlít: egyszerre listás (arányos) és egyéni kerületi (többségi), azaz a pártlistán megmutatja a pártok közötti verseny végeredményét. Tény, hogy az országos lista kompenzál a vesztes pártok felé, ugyanis a mandátumot nem szerzett egyéni jelöltek első fordulóban elért százalékos eredményei alapján pluszmandátumokhoz jutnak az országos listán és így a parlamentben.

De miért szerezheti meg a Fidesz-KDNP a kétharmadot? Ennek első és legfontosabb oka szerintem az, hogy Magyarországon a rendszerváltás után túl sokáig fennmaradt és "virult" a Kádár-korszakot képviselő posztkommunizmus. Mindig is vallottam: országunkban nem egy "normális" európai, többpártrendszerű politikai verseny zajlott, hanem velünk maradt egy posztkommunista hálózat. Az MSZP nem egy párt volt a sok közül, hanem képződmény, hatalmi struktúra, amely szívós módon őrizte privilégiumait, előjogait, befolyási lehetőségeit, az állami pénzekhez való hozzájutásának megszokott, "természetes" (lopás, rablás, korrupció, stb.) formáit.

Ebből fakadóan pedig, szemben például Csehországgal vagy a balti államokkal, nem két egyenlő értékű és "rendű" néppárt vívta küzdelmét, hanem két eltérő rendszer képviselői vívták ádáz csatájukat - 1998 óta. Egyik oldalon a polgári demokráciát képviselő Fidesz, a másik oldalon az MSZP. Azaz itt rendszerek harcáról volt szó, és az egyre növekvő társadalmi, állampolgári, civil óhajról, miszerint végre Magyarországon is történjen meg a teljes rendszerváltás.

És ebből mi szokott következni? Ha a változások még mindig egy kicsit - vagy nem is olyan kicsit! - forradalmiak, akkor a dolgok radikálisan dőlnek el erre vagy arra, azaz nincs kiegyensúlyozott "középút". És nem is kell, hogy legyen. Nem lehet ötvenszázalékosan kádáristának, autoriternek és diktatórikusnak, ötven százalékban pedig demokratának, polgárinak és szabadságpártinak lenni. Itt nincs alku, dönteni kell, radikálisan és határozottan! És ez a döntés születik meg most, ez fejezi be a posztdiktatúra időszakát, itt kezdődik a normálisan működő demokrácia korszaka.

(Összehasonlításképpen: Lengyelországban is "késett" a posztkommunista erők kisöprése, s ez 2005-ben úgy történt meg, hogy a posztkommunisták brutális vereséget szenvedtek. Hadd jósoljam meg: nemsokára Romániában és Bulgáriában is hasonló folyamatok mehetnek végbe.)

Tehát ne féljünk ettől a várhatóan csodálatos eredménytől, éppen ellenkezőleg: örvendezzünk és vigadjunk, mert Magyarország végre az európai demokráciák világába lép. Megkésve, megtépázva, de még nem későn. Minden ostoba, posztkommunista szirénhang ellenére: ez a kétharmad, amely most vasárnap létrejöhet, a demokrácia, a nemzet, a szabadság és a jólét kezdete lesz hazánkban. Fejezzük be tehát a rendszerváltást vasárnap!