A Kossuth tériek

Attól még nincs vége a nemzeti együttműködésnek, hogy az ellenzék nem szavazta meg a Nemzeti együttműködés című kormányprogramot. Az ellenzéknek az a dolga, hogy ne szavazzon meg semmiféle kormányprogramot, lett légyen annak bármilyen vonzó címe. Mert ha megszavazná, akkor mindjárt koalíciós partner is lehetne, s nem maradna ellenzék a parlamentben. Márpedig a nemzeti együttműködés nem azt jelenti, hogy mindenki mindenben egyetért, hanem a különböző nézetek szabad és felelős képviseletét, ütköztetését és a lehetőségekhez mérten az egyeztetését.

Létrehozva: 2010. június 1., 10:58	nyomtat	küld

Bizony, csak vitákban és vitákból születhet meg a nemzeti együttműködés, persze csak konkrét és életszerű vitákból, s nem kötözködésből és kekeckedésből. Ugyanis akinek a Nemzeti együttműködés című kormányprogramon túl maga a nemzeti együttműködés eszméje sem tetszik, az szólhat nyugodtan, nem kötelező részt vennie benne, de semmi szükség a primitív és kicsinyes fanyalgásra. Ahogy az MSZP nyilatkozata a Kossuth téri nagygyűlésről összekeveri a kemény, tárgyszerű kritikát a hőzöngéssel, az alaptalan vádaskodással. Lendvai Ildikó szerint a nagygyűlésen Orbán Viktor miniszterelnök nemzeti egységet hirdetett, de nem a nemzet, hanem a "Kossuth tériek" nevében beszélt, őket nevezte saját közösségének. Ám Lendvai Ildikó úgy véli, a Kossuth téri demonstrációk nem a nemzeti egységet testesítették meg. 2002-ben a Fidesz pártrendezvényének helyszíne volt a tér, 2006-tól pedig szélsőségesek egyenesen meggyalázták. Orbán Viktornak tisztáznia kellene: kikre gondol, kik azok a "Kossuth tériek"?

Lendvai Ildikó mintha összetévesztené a 60-as évek köztéri galerijeit a Fidesz választási győzelmét ünneplő, több tízezer fős tömeggel. Mintha a "Kossuth tériek" valami egynemű, duhaj társaság lenne, amelyik a "Jókai utcaiak" megruházására törekszik. Mintha a Kossuth tér története 2002-ben a Fidesz által elveszített első választási forduló utáni tömegrendezvénnyel kezdődne, és a Gyurcsány engedélyével és biztatására ("...lehet tüntetni a Kossuth téren...") belendített folyamatos tüntetés (zsibvásár) jelentette volna a felettébb sötét (és büdös) fénykorát.

Az MSZP elnöke nem kötelezhető (bár elvárható lenne tőle), hogy meghallja, felfogja és megértse politikai ellenfelének szavait. Arra senki sem kényszeríthető, hogy elfogadja az elsöprő többség meggyőződését, amelyet a miniszterelnök is vall, miszerint a Kossuth tér jelképes helye a nemzet összetartozásának, szabadságának. A tér két oldalát legnagyobbra tartott szabadsághőseink "őrzik", középen az '56-osok emlékköve. (Az 1956. október 25-i sortűz után sem a gyilkosokat mondjuk "Kossuth térieknek", hanem az áldozatokat.) A téren szokták kikiáltani a köztársaságot, ott zajlottak a rendszerváltó időszak legnépesebb tüntetései, s az ország történetének legnagyobb politikai demonstrációja sem minősíthető egyszerű pártrendezvénynek. Amikor Orbán Viktor kijelentette: a nyolc éve ezen a téren született közösségnek a hitéből, elszántságából szeretne erőt meríteni a következő évekre, nem pusztán arra hivatkozott, hogy annak idején rengeteg (mindegy, hogy egy- vagy csak félmillió) szimpatizáns gyűlt egybe, hanem a hely évszázados hagyományaira, szellemére, az azokból táplálkozó, elemi erővel feltörő üzenetre is: a nemzet érdeke mindig előbbre való a hatalmat gyakorló párt (pártok) érdekeinél. (A nemzet nem lehet ellenzékben.)

Ez a hit, ez a meggyőződés a "Kossuth tériek" öröksége, amely a nemzeti egység, együttműködés alapja lehet. Az MSZP vezetése ezt nyilván nem értette meg, de a jelek szerint másfél millió szavazó, aki 2006-ban még a szocialistákban, az idén már másokban bízott, igen. Már ez a tény némi önkontrollra inthetné a legnagyobb ellenzéki erő potentátjait, amikor a nemzeti egységről okítják a távolról sem egységes nemzetet.

(Ugró Miklós, Magyar Nemzet)