A tanárok kezében van a jövő

Létrehozva: 2010. június 4., 12:24 | Utoljára frissítve: 2010. június 7., 00:59	nyomtat	küld

- Mi a legfontosabb kérdés ma az oktatásügyben?

- A minőség. A minőségre való törekvésnek át kell hatnia mind a közoktatást, mind a felsőoktatást. A közoktatásban ez azt is jelenti, hogy a nevelést - kiemelve a tennivalók sorából - a szó klasszikus értelmében egyetemes feladattá kell tenni. Ha a gyerekek személyiségét a maga teljességében segítjük fejlődni, akkor az meglátszik a tanulás eredményességén és a tanulók viselkedésén is.

- Ezek szerint az iskolában a nevelés újra hangsúlyos szerepet kap?

- Az elmúlt nyolc évben az volt a gond, hogy a nevelés klasszikus tereit és lehetőségeit fokozatosan kivették az iskola életéből - pénzügyi megszorításokkal, a pedagógusok túlterhelésével, az osztálylétszámok emelésével, és még hosszasan sorolhatnám az intézkedéseket és társadalmi folyamatokat, amelyek a jelenlegi helyzethez vezettek. Az iskolában minden nevel, a falak, a tantermek, a pedagógusok megjelenése, beszéde, és természetesen a tanítási órák történései. A nevelést éppúgy nem lehet elvenni, mint a család szerepét elfeledve kizárólagosan elvárni az iskolától. Az iskola akkor tud nevelési feladatainak is eleget tenni, ha megteremti a feltételeket arra, hogy a tanár a tananyag kötelmei nélkül, szabadon beszélgethessen a gyerekekkel erkölcsi kérdésekről, az élet dolgairól, megoldást kínálhasson a problémáikra, tanácsot adhasson nekik, kérdezhessen tőlük. Ezek a beszélgetések formálják a diák személyiségét. Erre adnak lehetőséget a tanórán kívüli foglalkozások, a szakkörök, a délutáni szabad foglalkozások, a kirándulások, a nyári táborok, amelyek mára jószerével teljesen eltűntek az iskolából. Pedig ezek fontos elemei lennének a pedagógusok munkájának.

- Van erre idejük a tanároknak?

- Bajosan, ugyanis a pedagógusok hetven százalékának szabadidejét az köti le, hogy másodállásban pénzt keressenek, hiszen a fizetésükből nem tudnak megélni. Ezért megfogalmazható ugyan a gyermekek minden rezdülésére történő odafigyelés igénye, de igazából nem várható el. Ahhoz, hogy a nevelőmunka, ami igen időigényes feladat, része legyen a mindennapjaiknak, csökkenteni kellene a pedagógusok terhelését, tisztességesen meg kellene fizetni munkájukat. Az elmúlt évek intézkedéseinek köszönhetően ma a pedagógusok átlagosan ötvenegy órát dolgoznak egy héten. Fontos megjegyezni, hogy értékek nélkül nem lehet nevelni, és az értékeket a világnézetünk alapozza meg. Világnézetileg semleges iskola tehát nincs. A magát ilyennek deklaráló iskolának is - pedagógiai megfontolásból - meg kell határoznia a pedagógiai programjában azokat a nevelési értékeket, amelyeket követni akar. A gyerekeknek világos utat kell mutatni, amire a korábbi oktatáspolitika egyáltalán nem figyelt.

- Az Iskola, erkölcs, tudás című program bevezetőjében a rend, fegyelem és kötelességteljesítés szavakkal találkozik az olvasó. Várható-e visszatérés a klasszikus értékekhez?

- A közgondolkodásban van egy olyan jelentése a rend szónak, hogy az valamiféle embertelen, militarista kifejezés. Holott életünk egyik alapvető rendezőelve, elementáris szükségletünk, vagyis pozitív töltésű dolog. Az iskolában a rend azt jelenti, hogy mindenki tudja a dolgát, ismeri és tudomásul veszi a maga lehetőségeit, szerepeit, kötelességeit, és ezen belül éli meg a szabadságát. A pedagógia egyik legfontosabb feladata az, hogy a fiatalokat fel tudja készíteni egy szabályozott, tisztességes munkán alapuló társadalomba történő beilleszkedésre.

- Jelenleg ez nem valósul meg.

- Sajnos nem. A probléma egyebek között azokban a jogszabályokban gyökerezik, amelyek megbontották az egyensúlyt az ember természetes kötelességei és jogai között. Meggyőződésem, hogy a jogok és kötelességek harmóniáját helyre kell állítani. Az elmúlt nyolc év kormányzati oktatáspolitikusai többnyire elnézően szóltak a normaszegésről, sokszor az agresszióról is, és gyakran elítélően azokról a pedagógusokról, akik fegyelemről, szabályok betartásáról beszéltek. Ha egy tanárt meg lehet büntetni, meg lehet verni azért, mert szigorúbban rászól az órát zavaró gyerekre, akkor ott előbb-utóbb felborul az értékrend. Nem a szülőket akarja "megfélemlíteni", hanem ezt az anarchiába torkolló folyamatot akarja megállítani az új parlament a három csapás törvény részeként beterjesztett passzussal, amely szerint a pedagógust bántalmazó személyt szigorúan lehet büntetni.

- Ilyen körülmények között hogyan lehetne a pedagóguspályát vonzóvá tenni?

- A 2002-ben elkészült pedagóguséletpálya-modellt újra elő kell venni és aktualizálni, hogy kiszámíthatóvá váljon a tanári hivatás. De ez önmagában nem elég, és meg kell hogy ismételjem, több pénzre van szükség. Ha a magyar társadalom nem lesz képes ebben a kormányzati ciklusban arra, hogy jelentősen javítsa a pedagógusok életszínvonalát, akkor nem várható az oktatási rendszer eredményeinek a javulása. Tudományos kutatások által igazolt tény, hogy a jó iskolarendszer legfontosabb kritériuma a megfelelően kiválasztott és képzett, megbecsült pedagógus. Ha ezt követjük, akkor felvirágzik az oktatásügy, következésképpen a gazdaság is. Az oktatás stratégiai ágazat, a tanárok kezében van a jövő.

- Akkor meg is érkeztünk a tanárképzéshez, illetve a bolognai rendszerhez...

- Igen, komoly felülvizsgálatra és átrendezésre van szükség a tanárképzés szerkezetét és tartalmát illetően is: sokan vélekednek úgy, köztük én is, hogy a bolognai rendszer bevezetése nem javított, hanem rontott a helyzeten. A továbbképzésekkel rugalmassá lehet tenni a mindenkori tanári kart arra, hogy az új követelményekre megfelelően tudjon reagálni. Fontos elem a pedagógusok munkájának szakszerű, segítőkész és objektív ellenőrzése. Életre kívánunk hívni egy szakmai hivatáskamarát, amely a mindenkori döntéshozóknak az egyeztető partnere lenne oktatási kérdésekben.

- Beterjesztett egy törvénymódosító javaslatot, amely ismét engedélyezné az évismétlést a második osztálytól kezdve. Miért?

- Értékrendünk fontos eleme annak tudomásul vétele, hogy kötelességeink vannak. A kisgyerek számára ilyen kötelesség a tanulás. A követelményeket évszázadok óta úgy állapítják meg, hogy azt egy átlagos képességű tanuló teljesíteni tudja. A gyerek az első, második osztályban megtanulandó alapkészségek, képességek nélkül nem tud a későbbiekben boldogulni. Az év megismétlése nem cél, nem is büntetés, hanem a gyermek érdekében meghozott szükségszerű és kényszerű pedagógiai döntés. 2003-ban bontották meg ezt a rendszert, aminek súlyos következményei lettek. A követelményeket nem teljesítő gyermekek szembesültek azzal, hogy nincs esélyük behozni a lemaradást, így gyakran iskolakerülővé váltak. Másrészt az évismétlés tilalmának az volt az üzenete, hogy nem kell teljesíteni a kötelességünket, anélkül is lehet boldogulni. Az elégtelen eredmények elkerülésére persze kis létszámú osztályokra, egyénre szabott pedagógiai munkára volna szükség, ehelyett felemelték az osztálylétszámokat, csökkentették a gyerekek heti óraszámát, s közben megtiltották az évismétlést. Ez így nem mehet tovább. A tanítói társadalom egyetért a javaslatunkkal, máris százával üdvözölték a kezdeményezésünket.

- A korábban már említett javaslatban a nem szakrendszerű képzést nem tennék kötelezővé szeptembertől az iskolák számára. Mi ennek az oka?

- A nem szakrendszerű képzés pedagógiailag értelmezhetetlen fogalom. Abszurd dolog a tanítást szétválasztani ismeretszerzésre és kompetenciafejlesztésre. Szívem szerint ki is törölném a szótárunkból ezt a kifejezést. A törvénymódosító javaslatunk mégis lehetővé teszi a tanítási órák huszonöt százalékában a nem szakrendszerű képzés folytatását a következő tanévben, nehogy nehézséget okozzon a tantárgyfelosztás újragondolása ott, ahol már így tervezték meg. Lesz tehát egy átmeneti időszak, de a jövőre nézve ezt a fogalmat elfelejtjük. Pedagógustovábbképzésekkel, új tantervvel és tankönyvekkel kell elérni azt, hogy a kompetenciafejlesztés időt és teret kapjon az iskolai oktatás egészében, első osztálytól a gimnázium végéig. Lazább, módszertanilag jobban megalapozott tantervre van szükség, ami a kompetenciafejlesztést állandó kísérőjelenségévé teszi a pedagógiai gyakorlatnak. Fontos az állandó korszerűsítés, de nem a mostani merev, szakmailag elhibázott formában.

- A jelenlegi szegregációellenes, nagy létszámú és erősen heterogén osztályok létrehozását elősegítő politika helyett kívánják-e engedélyezni szakmai szempontok alapján a felzárkóztató vagy tehetséggondozó csoportok létrejöttét?

- Az integrációt csak kisebb csoportokban lehet eredményesen szolgálni. A sokat hivatkozott finn példa is ezt mutatja: húszfős vagy annál kisebb létszámú osztályokban lehet csak eredményes az integráció. Ahol tehát sok felzárkóztatásra szoruló gyerek van, ott nem a tanulási teljesítmény alapján történő szétválasztás, ha úgy tetszik, a szegregáció az út, hanem az egyéni fejlesztést lehetővé tevő tanulólétszám. Emellett alkalmilag természetesen lehet differenciálni, csoportokat szervezni, projekteket végigvinni mind a két említett cél érdekében. Ez persze a jelenleginél jóval több költségvetési ráfordítást igényel.

- Hogyan tudná a jelenleginél hatékonyabban segíteni a cigányság integrációját az iskola? Várhatnak-e állami-önkormányzati segítséget ehhez az intézmények?

- A cigányság eredményes integrációja a részben már korábban is említett eszközökkel képzelhető el. Nincsenek, vagy csak papíron léteznek varázsutak. E téren csak az egyéni fejlesztés, a kisebb létszámú csoportok, a differenciált pedagógiai munka, a jobban felszerelt iskolák, az iskolakerülés lehetetlenné tétele, s a kötelességteljesítésre nevelés hozhat valós eredményeket. Ami a segítséget illeti, válaszom természetesen igen. A cigányság felzárkóztatása a legsürgetőbb társadalmi feladatunk és alapvető nemzeti érdekünk. Ám hozzá kell tennem, a felzárkóztató programokat szakmailag jól meg kell tervezni, és szükséges a folyamatos ellenőrzés, hogy ne dobjunk ki eredmény nélkül - az Állami Számvevőszék jelentése alapján - százmilliárdos nagyságrendű összeget az ablakon, mint az elmúlt néhány évben.

- Hogyan alakítanák át a jelenlegi középiskolai és egyetemi felvételi rendszert? A már említett program szerint visszaadnák a szóbeliztetés lehetőségét. Mikortól vezetnék be az új szabályozást?

- A jelöltek meghallgatásának ismét a felvételi eljárás részévé kell válnia. Az egyetemre jelentkező fiatalok nem gépek, akik ha teljesítenek valamennyi pontot, megkezdhetik a felsőoktatási tanulmányaikat, ha pedig nem, akkor kiesnek. Különösen a humán szakmáknál - ilyen például a tanárképzés - elfogadhatatlan a jelentkezővel való személyes találkozás mellőzése. A felsőoktatásban tanítók mindenütt arra törekednek, hogy a leginkább alkalmas fiatalokat vegyék fel, nem érdekük a rosszindulatú szubjektív válogatás. Új szabályozást az érintettekkel folytatott sokoldalú konzultációt követően, új törvényekkel kívánunk bevezetni, elegendő átállási időt hagyva az érintetteknek.

- Hogyan változtatnának az oktatás pénzügyi támogatásának, finanszírozásának módján?

- El akarjuk érni, hogy a közoktatási intézményekben dolgozók bérét és járulékait a központi költségvetés biztosítsa. Ez egy-egy intézmény költségvetésének körülbelül a kilencven százalékát jelenti. Ma ez az arány úgy néz ki, hogy kevesebb mint ötven százalékot ad a költségvetés, a hiányzó több mint ötven százalékot a fenntartó teszi hozzá. Ezt az áldatlan helyzetet amint lehet, fel kell számolni. Így megszűnik majd a fejkvótaalapú támogatás is, amelynek kártékony voltával minden elemző egyetért. Persze ehhez az elgondoláshoz is nagyságrenddel több pénz szükséges, amit a fejlődő gazdaságnak kell sürgősen előteremtenie. De új korszak, új időszámítás kezdődött május 29-én: megvan az esélyünk rá, hogy ismét meg tudjuk valósítani a klebelsbergi csodát, azaz az iskolaépítést a rombolás helyett.