Wittner Mária emléktáblát rakna a kalocsai börtönre

Létrehozva: 2010. július 15., 10:59	nyomtat	küld

Télen hideg volt a cellában. Időnként fűtöttek, fűtögettek egy kicsit, de ez sem javított sokat. Megesett, hogy reggelre befagyott a víz a ceglédi kannában. Nyolc négyzetméteren élt itt négy elítélt. Nyolc négyzetméteren úgy, hogy a két emeletes ágy már önmagában elfoglalt négy négyzetmétert.

Mosakodni egy lavórban lehetett, a szükségletek elvégzésére pedig ott volt egy kübli a cella egyik elfüggönyözött sarkában. Télen még csak hagyján, de a nyári melegben borzalmas szagot árasztott, annak ellenére, hogy rajta volt a fedele.

Étkezés tekintetében sem volt jobb a helyzet. Reggel brómos fekete egy kis kenyérrel, aztán délben valamilyen szerény ebéd, estére még szerényebb vacsora. Háromféle levest különböztettek meg a rabok. A Petőfi-levest, amelyet "minek nevezzelek" levesnek becéztek, a Zilahy-levest, amely a "valamit visz a víz" nevet kapta, meg a kínai levest, amelyet "pan csunk van csak" levesként emlegettek. Hús vasárnap került az ételbe, egy kis lóhús persze.

Ez volt a kalocsai női börtön 1956 után. Itt még - a régi börtönhagyományoknak megfelelően - elkülönítették a politikai és a köztörvényes elítélteket. A munkahelyen, a börtön varrodájában is külön szalagon dolgoztak, de ahogy szabadultak egyes politikai foglyok, lassan megindult a keveredés.

Wittner Mária emlékei ezek, aki egyébként egészen a szalagvezetői posztig vitte Kalocsán, sőt elvégzett egy ide illő tanfolyamot is. Papírt mégsem adtak neki róla. Nem kertelt a börtönvezetés, amikor közölte Wittner Máriával, hogy fölösleges lenne minden bizonyítvány, hiszen kint, az életben soha semmilyen vezetői beosztásban nem dolgozhat, örüljön annak is, ha egyszerű varrónőként el tud helyezkedni egyáltalán.

A parancsnokság tisztjei és a fegyőrök nem voltak egyformák. Valamiben viszont mégis nagyon hasonlítottak. Még a legkisebb emberséges gesztust is meg kellett gondolniuk a foglyokkal szemben, hiszen tele volt a börtön besúgókkal, akik nemcsak a rabokra, de a fegyőrökre is vamzeroltak.

Amúgy két műszakban dolgoztak a női elítéltek a varrodában. És mit csináltak ezen túl? Wittner Mária például olvasott. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy amíg a kinti könyvtárakban számos kötetet kivontak a forgalomból, mert nem erősítette a dolgozó osztály szocialista tudatát, addig a börtönben ezzel nem törődött senki. Nagy könyvtára volt a kalocsai fegyintézetnek, benne sok-sok odakint indexen levő művel, például Kant köteteivel.

Wittner Máriát 1958-ban halálra ítélték, ám ezt nem sokkal később életfogytiglanra változtatta a bíróság, s 1959 márciusában került Kalocsára. Hogy mit csinált a forradalom alatt, miért ítélték el, arról nem beszélt a zárkában. A besúgók miatt nem. Mindenki így volt ezzel, aki sokat beszélt, eleve gyanús lett. Pláne, ha sokat kérdezett. Bármilyen, jelentéktelennek tűnő információ elegendő lehetett a rendszernek és a kádári bosszúnak arra, hogy újabb embereket fogjon le, s újabb ügyeket kreál­jon. Például Hrzova Erzsébetről, Wittner Mária zárkatársáról is csak annyit lehetett tudni, hogy a Vígh utcában harcolt a forradalom alatt, s életfogytiglant kapott.

Ugyanebben a zárkában raboskodott gróf Andrássy Ilona is, bizonyítékaként annak, hogy sok esetben nem volt szükség semmilyen konkrét tettre, már a származása miatt is lecsuktak valakit a megtorlás során. A férjét nem engedték beszélőre. Ezért ő egy barátját küldte le Budapestről, mondván, nézze meg, hogy van Ilonka. A barát azonban sohasem érkezett meg a beszélőre, útközben súlyos autó­baleset érte. Nem halt meg, de megvakult. Szabadulása után Andrássy Ilonka járt fel hozzá felolvasni.

Egy másik sors a rabtárs Komáromi Kornélia sorsa. Bírónak készült. Számtalanszor ugratták őt a börtön jellegzetes fekete humorával, mondván, "bíró akartál lenni, rab lett belőled". Sokat szenvedett Tímár Ágnes, aki eredetileg ciszterci szerzetes volt. A kádári klerikális perben ítélték el, odabent is végzettségének megfelelően, építészmérnökként dolgozott. Mindenütt belekötöttek.

Nagy lelkierő kellett az ilyesmi elviseléséhez. Lelkierő ott, ahol az embert nemcsak a vele, de a másokkal megesett igazságtalanság is bosszantja. Szólni, tiltakozni éppenséggel lehetett. Húsz napjával mérték érte a szigorítottat, illetve a sötétzárkát. Egyik nap kenyér és víz, a másik nap fél adag börtönkoszt.

Mi lett amúgy a spiclik sorsa? Wittner Mária mesélte, hogy megpokrócozták őket. Volt olyan felügyelőnő, aki pontosan tudta, mi történik ilyenkor a zárkában, hallotta, hogy az áldozat segítségért kiált, de csak igen nagy késéssel jött oda az ajtóhoz. Ennyit tehetett.

A börtön operatív szolgálata nem volt elég gondos. Többször megesett, hogy elvittek valakit úgymond pótnyomozásra. De ha nem kapott utána új ítéletet, már mindenki tudta, hogy vamzer, akit odafönt, a Fő utcában valamilyen fontos fogoly mellé ültettek.

Élénken él Wittner Mária emlékezetében Klimkó Ágnes alakja, aki a híres sebészprofesszor, Klimkó Dezső lánya. Másodéves orvosegyetemista volt, amikor letartóztatták, s ezzel kitiltották az ország összes egyeteméről.

Ott volt Sipos Jutka is, akinek kivégezték a bátyját, a nővére pedig disszidált. A testvére egészen 1991-ig élt Németországban, de sohasem fogadta el a német állampolgárságot. A magyart pedig automatikusan elvették tőle. Hontalan volt. Amikor végre hazajött, Wittner Mária segített neki újra megszerezni a magyar állampolgárságot. Jutka viszont szabadulása után öngyilkos lett. Ha az lett...Wittner Mária szerint nem az az ember volt, aki ilyet tenne.

Ugyancsak szomorú sorsa volt egy másik rabtársnak, Opoczki István­nénak. Csinos, szőke hajú, teltkarcsú asszony volt. Azzal vádolták, hogy ő szervezte a december 4-i asszonytüntetést 1956-ban.

Pesten többek között úgy kínozták a Kádár-pribékek a vizsgálat során, hogy feldugtak a hüvelyébe egy gumibotot.

Méhrákban halt meg.

Kalocsai évei elől egyébként nem futhatott el. Wittner Máriát egészen a rendszerváltásig figyelték. Sőt, az­után is. Wittner Mária szerint egyszer össze kellene írni a Kalocsán raboskodott összes politikai fogoly nevét. Az 1956 előttiekét éppúgy, mint a forradalom utániakét. S egy nagy emléktáblára felírni mindegyiket.

Börtönviszonyok 1956 után

A börtönök a Belügyminisztérium Büntetés Végrehajtás Parancsnoksága alá tartoztak. A rabokra a börtönőrök, a börtönőrökre és rabokra is egyaránt a karhatalmista elhárító tiszt vigyázott. November 4-től 1957 januárjáig az orosz MVD adta az őrséget, majd fokozatosan a belső őrséget a börtönőrök, januárban pedig a külső tornyok őrségét is átadták a Börtön Parancsnokságnak. A külső őrséget még egy évig a pufajkások néven közismert karhatalom, a munkásőrség, sok esetben vezényelt kiskatonák adták. A BV állományába nagy számban toboroztak görög menekülteket, akiket a köznyelv "janicsároknak" becézett. Az Országos Börtönparancsnokság elhárító parancsnoka Potecz József volt, karhatalmista őrnagy, aki az ötvenes években a recski tábort vezette. A rabok is csak a "recski hóhér" néven emlegették. A politikai elítéltek 85 százaléka ötvenhatért ült. A többiek régebben elítélt háborús bűnösök és a Rákosi-féle koncepciós perek maradványai, akiket elfelejtettek rehabilitálni. Az utóbbiak 1956-ban szabadultak feltételesen. A karhatalom egy részüket begyűjtötte, mások kisebb bűncselekmények miatt kapták vissza új eljárás keretében mint visszaesők a 10-15 éves ítéleteket, összbüntetésbe foglalva. (Részletek Kopácsi Judith írásából - internet)

Egy kis történelem

A Kalocsai Királyi Törvényszéki Fogházat - a Királyi Ügyészséget, a Királyi Járásbíróságot és a telekkönyvi hivatalt is magába foglaló - "Törvényház" részeként 1897-ben adták át rendeltetésének. A fogház mellett rabműhely és rabkórház is létesült, 1916-ban női dologházat hoztak létre, amelynek működtetését a fogház személyzete látta el. 1949-től Kalocsai Megyei Bíróság és Fogház az intézmény neve, a bíróság azonban 1950 áprilisában megszűnt. A Kalocsai Fegyház és Börtön - alapító okirata szerint - 1950-ben létesült. Ez év augusztusában a Márianosztrai Fegyház és Börtönből a női elítéltek egy részét ide szállították át. Az elítélteket eredetileg karbantartási, mezőgazdasági munkákkal, illetve kosárfonással, majd 1953-tól a Kalocsai Konfekcióipari Vállalat keretében - elsősorban munkaruhák gyártásával - foglalkoztatták. (Internet - Wikipédia)