Mennyi legyen?

Létrehozva: 2010. november 9., 08:33	nyomtat	küld

Egy befejezett folyamat utolsó pillanata? Vagy ellenkezőleg: az első? Talán Madách Imre klasszikus drámai költeményében bukkan fel legerőteljesebben ez a kifejezés, mikor is Ádám így fakad ki a tizenötödik, utolsó színben: "Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni!" Természetesen nem a munka, a munkálkodás végéről szól itt a jámbor férfiú, saját véges létére utal, de ha a mű egészét nézzük, akár az egész emberiség végességére is gondolhatunk. Ádám felhorgadására az Úr csak ennyit dörög le (ha lehet, Sinkovits Imre hangján...): "Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!"

Most azonban nem emelkedhetünk fel a lételméleti kérdések magaslati levegőjébe, hiszen a végkielégítésekről, azok nagyságáról és adóköteles részéről van szó. A legtöbbünkből feltolul a szolidárisnak álcázott populista én, amely azt súgja, hogy ha már a szomszéd rétje zöldebb, legalább a rajta legelésző tehén dögöljön meg: ami sok, az sok, legyen elég a tízmilliók osztogatásából. Külön is csípi a szemünket az úgynevezett hallgatási pénz, amiről ugyan közelebbit nem lehet megtudni, hiszen hallgatnak róla, ám az mégiscsak képtelenségnek tűnik föl, hogy pénzt lehet kapni azért, hogy az ember nem csinál semmit se szellemileg, se fizikai-lag, konkrétan arról állapodnak meg vele, hogy még a száját sem kell kinyitnia, úgy kerül a zsebébe a sült galamb.

Alapesetben két okból kaphat az ember végkielégítést: ha sokat és jól dolgozott a közszférában - például tanított, nevelt -, vagy ha nem túl sokat dolgozott ugyan, de előre lehetett tudni, hogy - például kormányváltáskor - megszűnik a munkaviszonya. A mostani kormányt az ellenzék nyílt színi populizmussal vádolja, mert egyszerre akar pénzt behajtani és sikert aratni azon egyszerű országlakosok körében, akik még soha nem láttak egyben egymillió forintot. S aki nem látott még ekkora összeget, annak ennek kétszerese már igazán komoly összegnek tűnik, s ami ennél is több, az már szinte felfoghatatlan számára.

Az ellenzék természetesen igazat mond. A mostani kormánynak tényleg minden millióra és még több milliárdra van szüksége, s az sem róható fel neki, hogy olyan emberektől akar pénzt elvonni, akiket nem illet meg a közsajnálkozás. Ami a 98 százalékos különadót illeti, azt kétfelől lehet és érdemes megközelíteni. Egyrészt nagyon sok. De ami marad, az sem kevés: például tízmillió forintos végkielégítés után még mindig marad a végkielégített zsebében, kasszájában, bankszámláján 200 ezer forint, amely csaknem egyhavi, leadózott mai átlagbérnek felel meg. Sok ez a kétszázezer vagy kevés? Az egyszerű országlakosnak sok. Ám akitől ennek a sokszorosát vonták el, annak jobban fáj az, amit nem kap meg, mint a nála maradó kevés.

Legújabban azt javasolja a kormány, hogy a nyugdíjba vonulókra ne vonatkozzon a 98 százalékos különadó, a közszolgálati dolgozók esetében pedig emeljék fel 3, 5 millió forintra az összeghatárt. Az állami és önkormányzati vezetőknek továbbra is kétmillió forinttól kellene különadót fizetniük, és a kormány támogatja azt a módosító javaslatot is, hogy ne az év elejétől, hanem 2005-től, visszamenőleg legyen érvényes a törvény.

Okos firkászok szerint a visszamenőlegesség továbbra is alkotmányellenes, legalábbis a mostani alkotmány szerint. De az alkotmányosság szelleme szerint nincs ebben semmi, ami sértené a személy, az állampolgár alapvető jogait. Ahogy az emberiség elleni bűntettek nem évülnek el, ugyanúgy a pofátlanul magas végkielégítéssel hazasétált méltóságoknak sem jár a laza "ugyan már"... Hiszen a végkielégítéssel távozók többsége éppen azért volt kénytelen elhagyni a munkahelyét, mert a munkájában sikertelen volt, rosszabb esetben károkat okozott a köznek.

Ideje lenne, hogy azok is magukba nézzenek, akik elleneznek mindent, ami a köz javára volna, s nem azok szekerét tolnák önfeledten, akik amúgy luxusautókon távoztak magas hivatalukból.