Rossz útra lépett a szocialista ellenzék

Létrehozva: 2011. március 28., 11:05 | Utoljára frissítve: 2011. március 28., 11:32	nyomtat	küld

A szocialisták a parlamenti részvétel helyett részországgyűléseket szerveznek. E jogilag értelmezhetetlen politikai hakni hivatott leplezni a távolmaradás jogellenességét. A minden parlamenti képviselőre kötelező házszabály 13. § (3) bekezdése szerint a képviselő "kötelessége részt venni az Országgyűlés ülésein". Természetesen a demonstratív kivonulás a parlamentáris demokráciában lehet a tiltakozás eszköze. Azonban az ország legfőbb törvényének vitája alatti egy hónapos fizetett szabadság elfogadhatatlan. Ez a szélsőségesen antidemokratikus magatartás nem a kormánypártoknak árt, hanem az ellenzék által szavakban mindig védelmezett parlamentáris jogállamot rombolja. Az aránytévesztés szemléletes példája, hogy amikor a szocialisták hazugsággal nyertek választást, majd utána egy hazug miniszterelnököt lelepleződése után is hatalomban tartottak, és eközben az alkotmányos alapjogukat gyakorló tiltakozó polgárokkal szemben állami erőszakot alkalmaztak, a Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt frakciója még ezt követően is képviseltette magát valamennyi parlamenti vitában. Akkor is, amikor napirend előtt a volt miniszterelnök hetente változó, soha meg nem valósuló, teljesen felesleges bejelentéseitől kellett meddő vitát folytatni.

Ma a távol maradó ellenzék tartalmi kritikák helyett vagy ezek hiányában az alaptörvény elfogadásának módja ellen tiltakozik. Két feltételnek kell megfelelni ahhoz, hogy ne lehessen kétségeket megfogalmazni az eljárással kapcsolatosan: jogilag aggálytalan legyen, tehát törvényes, és a felhatalmazás tekintetében legitim. A jogi szabályozás Magyarországon világos. Az alkotmány szövegének elfogadásához valamennyi országgyűlési képviselő legalább kétharmadának igen szavazata szükséges. Az alkotmányt az Országgyűlésnek kell elfogadnia, népszavazáson nem szükséges megerősíteni.

Bármilyen furcsa: e világos eljárási szabályokért köszönet illeti a MSZP-t és az azóta már jobblétre szenderült SZDSZ-t, akik 1994 és ‘98 között az új alaptörvény elfogadására vonatkozó, ma is hatályos eljárási szabályokat megalkották. Akkor a törvényhozók konszenzusra jutottak abban - és a többes szám azért is indokolt, mert a Független Kisgazdapárt kivételével e kérdésben valamennyi párt egyetértett -‚ hogy az alkotmány megerősítéséhez nincs szükség népszavazásra. A hatályos szabályozás emellett megfelel az európai gyakorlatnak is, hiszen a rendszerváltozás, 1990 óta Európában 23 új alkotmányt fogadtak el a törvényhozó testületek, és mindössze tíz alkalommal erősítette meg népszavazás az alaptörvény elfogadását.

Az Új alkotmány a legitimáció szempontjából összehasonlíthatatlan előnyben lesz a jelenlegi alkotmányszöveggel szemben. Most egy demokratikusan választott Országgyűlés fogadhat el az összes képviselő több mint kétharmadának támogatásával új alaptörvényt, míg a ma hatályos alkotmányunknál ugyanezt 1949-re vonatkozóan vizsgálni sem érdemes, de a ‘89-es módosításokat is a demokratikus felhatalmazás nélküli nemzeti kerekasztalnál létrejött egyezségnek megfelelően fogadta el az utolsó, nem szabadon választott kommunista parlament.

Az alkotmányozás eljárási kérdéseivel kapcsolatos, gyakran visszatérő kritika az idő rövidsége. Tekintsünk el attól, hogy az elmúlt két évtized alkotmányozási próbálkozásainak valamennyi szakértői anyaga rendelkezésre áll. Hogy az e ciklusban elkezdődött, összességében tíz hónapos alkotmányozási folyamat - és ez csak az alkotmány elfogadásáig tartó alkotmányozási folyamat - gyorsnak vagy lassúnak, soknak vagy kevésnek tekinthető-e, azt nehéz eldönteni, de a fő kérdés talán az, hogy ez elegendő vagy elégtelen. Erre csak az új alkotmány elfogadottsága, minősége és különösen jövőbeni sorsa fog választ adni. Tény, hogy az 1994 és ‘98 közötti törvényhozási időszak alkotmányozómunkája két és fél évig tartott anélkül, hogy egy rég elfelejtett koncepción kívül bármilyen kézzelfogható eredménye lett volna. A kétharmados jobboldali többségű Országgyűlés megalakulása óta oroszlánkörmökkel védett magyar alaptörvényt gyökeresen újraíró nemzeti kerekasztal-tárgyalások ‘89 nyarán összesen három hónapig tartottak, amelyeket az akkori Országgyűlés gyakorlatilag vita nélkül, néhány hét alatt fogadott el, így nehéz az új alkotmány előkészítésének rövid időtartamával hitelesen érvelni a hatályos alkotmány mellett.

Nemzetközi összehasonlításban az idő kevésnek egyáltalán nem minősíthető. A sok tekintetben a magyar alkotmányos berendezkedés mintájául szolgáló német alaptörvényt kidolgozó Parlamenti Tanács 8 hónap alatt alkotta meg a mai napig hatályos német alaptörvényt, Franciaországban De Gaulle-nak hat hónap állt rendelkezésére az azóta, több mint fél évszázada jól működő V. köztársaság alkotmányának kidolgozására.

A jelenlegi parlament tehát egyértelmű eljárási szabályok szerint valamennyi alkotmányos feltételnek és a nemzetközi gyakorlatnak eleget téve fogja az ország új alkotmányát elfogadni.

Az alkotmányozással szemben az elmúlt hónapokban legtöbbet hangoztatott ellenérv szerint Magyarországon nincs alkotmányozási kényszer. Ez az állítás értelmezhetetlen. Egy demokratikus országban egy törvény elfogadásának indoka soha nem a kényszer. Egy jogállamban az alkotmányozási kényszer nem létező, értelmezhetetlen fogalom. Nem érdemel választ, mert nem jelent semmit. Magyarországon alkotmányozási kényszer 1949-ben volt, amikor a megszálló szovjet csapatok a hazánkra erőszakolt kommunista rendszer eszmei alapjait akarták megszilárdítani.

A törvények elfogadásának mércéje soha nem a kényszer, hanem a szükség. Az új alkotmány sem lehet kényszer, hiszen csak az országgyűlési képviselők több mint kétharmadának szabad akaratából születhet. Amikor az új alaptörvény elfogadásának szükségességéről beszélünk, akkor elsősorban arra gondolunk, hogy az ideiglenesnek szánt alkotmány a működőképes államszervezet ellenére nem volt alkalmas arra, hogy minden tekintetben betöltse alaptörvényi rendeltetését. A kádári diktatúrának a kommunista rezsimek között is egyedülálló nemzetietlensége után a nemzet alapértékeivel kapcsolatos felesleges vitákhoz vezetett a világos államcél és értéktartalom hiánya. Az eddigi alaptörvény - s ezt még a materializmus élharcosainak is el kell ismerniük - nem zárta ki Magyarország jövőnket felélő eladósítását, a nemzeti vagyon korlátok nélküli elidegenítését. Az Országgyűlés adós maradt annak meghatározásával, hogy egy, a szabadságért oly sokat küzdő ország szuverenitását visszanyerve mit gondol múltjáról, je1enéről és jövőjéről. Hiányzott az is, hogy a nemzet nem élhette át az új alkotmány elfogadásának a megújulást jelentő jelképes aktusát.

A szocialistáknak és az egyre inkább az SZDSZ elárvult helyét betölteni igyekvő kistestvérüknek, az LMP-nek az alkotmányozáshoz való viszonyát kizárólag a kicsinyes aktuálpolitikai haszonszerzés határozza meg. A távol maradó ellenzéki pártok nem attól tartanak valójában, hogy egy alkotmány készül, ezt már a koncepció is cáfolta. Őket az bántja, hogy a két évtizede közösen kitűzött, de eddig el nem ért cél a Fidesz és a kereszténydemokraták közös kormányzása alatt valósulhat meg.

Magyarország megújulásának elengedhetetlen feltétele a régi adósságok törlesztése. Ezek közül a legsúlyosabb, hogy a rendszerváltás óta a magyar Országgyűlés nem tudott új alaptörvényt elfogadni. A kormánypártok szándéka világos: eleget téve a jelenlegi alkotmány parancsának az ideiglenes alkotmány helyett új alaptörvényt fogadjunk el. Tesszük ezt annak tudatában, hogy szándékunk e tekintetben nem különbözik az elmúlt két évtized valamennyi kormányának és - a történeti hűségért még a kegyeletsértést is vállalva: Antall Józseftől Gyurcsány Ferencig - valamennyi miniszterelnökének saját hivatali ideje alatt megfogalmazott céljától. Az a szándékunk, hogy megerősítsük elkötelezettségünket a jogállam és a demokrácia értékei iránt, megőrizzük a köztársasági államformát, megóvjuk a magyar parlamentarizmus nemes hagyományait, fenntartsuk a jelenlegi államszervezet bevált intézményeit, és önazonosság-tudatunkat megerősítve felemeljük a nemzetet.