Hozzánk vezet a selyemút

Létrehozva: 2011. június 27., 10:34	nyomtat	küld

A hét végén bejelentett megállapodás tizenkét pontja között jelentős számú és értékű kínai befektetés szerepel: logisztikai központok, gyárak létrehozása, kínai részvétel a magyar légi, vasúti és folyami közlekedés fejlesztésében, az ázsiai exportunk segítése és a két ország közötti kereskedelmi forgalom megduplázása négy év alatt. Kína úgy döntött, hogy magyar állampapírokat is vásárol, ami az euróövezet jelenlegi adósságválságában a különösen felértékelődött biztonságot nyújtja Magyarországnak. A kormány időben ismerte fel, hogy a globális gazdaságpolitikai erőviszonyok átrendeződésére válaszolnunk kell, és jóval hamarabb lépett, mint bárki más a térségben.

Olyan előnyhöz jutottunk a szomszédainkkal szemben, amelyet sem aprópénzre váltani, sem eltékozolni nem szabad. Talán kevesen tudják, hogy a két ország közötti út félig már ki volt taposva, csak eddig senki nem tudott élni ezzel a lehetőséggel. A magyar–kínai kapcsolatok már jóval a hazai szocializmus beköszönte előtt virágoztak. Magyar építész, a Kínában elismert Hugyecz László tervezte például Sanghaj belvárosának klasszicista és eklekticista épületeit a két világháború között, így például a Távol-Kelet akkori legmagasabb épületét is. Kína számára ma kapu lehetünk az unió felé, de volt ez már fordítva is: a második világháborús menekülteknek annak idején a kínaiak nyitottak ajtót, amikor az európai befogadóközpontok már megteltek.

Számos magyar emlékirat számol be arról, hogy sok honfitársunknak Kína számított az egyetlen kiútnak a biztos pokolból, ott is elsősorban Sanghaj, ahol akkoriban bárki partra szállhatott vízum nélkül. Miközben a világ most kezdi megfejteni a kínai versenyképesség titkát, volt idő, amikor a magyar új gazdasági mechanizmus modellje volt az 1978-as kínai piaci nyitás mintája. Így többek között a ’68-as magyar reformok alapján dolgozták ki a Teng Hsziao-ping nevéhez fűződő gazdaságpolitikai váltást, és – az akkori szocialista zsinórmértékkel mérve – minket tekintettek követendő példának, amit ma is szívesen felemlegetnek Kínában.

Aki járt már náluk, tudhatja, hogy a mentalitásukból fakadóan a barátaikkal sokkal könnyebben kötnek üzletet. A kínai kormányfő mostani látogatása – akármilyen divatjamúltnak látszik is – épp a jó magyar–kínai kapcsolatoknak és hazánk kedvező megítélésének köszönhető, amelyek már eddig is több milliárd dollárnyi befektetést hoztak hazánknak. Most a világ első exportőre, tíz év múlva a vezető gazdasági hatalma, az 1,3 milliárd lakosú Kína nyújtott kezet nekünk, a tízmilliós Magyarországnak, mégis törekednünk kell arra, hogy a fair play szabályai érvényesüljenek ebben a kapcsolatban. Vagyis a magyar érdek maradjon a legfontosabb.

A rendszerváltozás utáni külföldi befektetői példákból tanulnunk kell: nem kerülhet sor még egy Hankook-szintű megalázkodásra, nincs szükség nyilvánvalóan egyoldalú, kizárólag a külföldi fél érdekeit szem előtt tartó állami támogatásokra. Itt a lehetőség, hogy a kínai befektetéseknél a hazai szempontokat is érvényre juttassuk: minél magasabbra kell feltornáznunk a magyar kis- és középvállalkozói kör beszállítói arányát, és olyan maximalizált kedvezményeket kell adnunk, amelyek nemcsak a beruházás összértékét, hanem az új munkahelyek számát is nagyobb súllyal veszik figyelembe.

A kétoldalú kereskedelemfejlesztésre is vonatkozik mindez: az ázsiai nagyhatalom irgalmatlanul nagy piacot jelent nekünk, amit megfontolt külgazdaság-politikával, jól tervezett exporttámogatással soha nem látott módon tudnánk kamatoztatni. Nálunk van a technológia, a mérnöki tudás, a kreativitás, és olyan területeken járunk előrébb Kínánál, mint a szennyvíztisztítás, a gyógyászat, a mezőgazdaság egyes területei, például a borászat. Az ázsiai országban viszont túl gyors az urbanizáció, a legtöbb háztartásban nincs iható csapvíz, a magyar szakemberek pedig ugrásra készen várják a lehetőséget, hogy exportálhassuk a technológiát.

Érdemes vigyáznunk arra is, hogy a kínai befektetéseket csak jól tervezetten és olyan piaci területekre engedjük be, ahol nincsenek magyar versenytársak. Remélhetőleg leszűrtük az uniós csatlakozáskor elkövetett hibáink tanulságait: ne fordulhasson elő még egyszer, hogy teljes termelési szektorokat adunk fel egy tál lencséért! Az egész uniónak már jó ideje szembe kell néznie azzal, hogy komplett iparágakat tehet és tett is már tönkre az olcsó ázsiai dömpingáru. Ha már az egyenrangú feltételeknél tartunk: Kína jól jár velünk. Az uniós tagságunk miatt az itt összeszerelt termékekre, a magyar logisztikai központokból kiáramló árukra már nem vonatkozik az EU kereskedelmi kvótája, ami jelentős könnyebbséget ad az ázsiai exportőröknek, akik a kedvező földrajzi elhelyezkedésünkből is hasznot húzhatnak.

Mindezt azért sem árt tudatosítani, mert a kiegyensúlyozott, valóban bilaterális kapcsolatok alapja, hogy mindkét fél megtalálja a saját számításait. Van alapunk tehát elvárásokat megfogalmazni, mert gazdasági előnyöket adunk érte cserébe. A friss megállapodással olyan partnerre teszünk szert, amelyik a világ legnagyobb devizatartalékával rendelkezik, és csaknem ezermilliárd dollár értékben már bevásárolta magát több globális nagyvállalatba. Kína kelet-közép-európai hídfőállása a miénk, ami egyelőre még csak diplomáciai siker, de ha bölcsen cselekszünk, akkor a gazdasági haszon sem marad el.