Fokozott sávszélesség

Alig hagyta el a jól végzett munka örömével Magyarországot a kínai miniszterelnök, az európai uniós elnökségtől búcsúzó magyar diplomácia máris egy szimbolikával tűzdelt transzatlanti héttel bizonygatja, hogy az elmúlt két évtizedben prioritást élvező kül- és biztonságpolitikai kapcsolatrendszer – az Egyesült Államokkal ápolt – erősebb, mint valaha. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy a mindenképpen előnyös időzítés és menetrend tudatos és kifinomult tervezés eredménye lenne, kincstári optimizmussal azért alkalmazhatjuk a helyzetre a jelszót, miszerint „vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse”, vagy a mondást, hogy „aki mer, az nyer”.

Létrehozva: 2011. június 29., 09:56 \| Utoljára frissítve: 2011. június 29., 10:02	nyomtat	küld

Mert aki van annyira karakán, hogy a globális világrendetlenségben nagy ívű víziója legyen és stratégiai újításokkal, nem ortodox metódusokkal rukkoljon elő, az talán megérdemli a sorstól, hogy egyazon fél évben legyen az Európai Unió elnöke, fogadhassa a feltörekvő ázsiai nagyhatalom vezetőjét, és megemlékezhessen Ronald Reagan századik születésnapjáról magas rangú amerikai vendégek társaságában…

A magyaros szkepticizmus hívei persze azért felvethetik, hogy miként lehet egyazon kicsinyke tortából nagyobb szeletet adni valakinek úgy, hogy a többi nagybecsű (törzs)vendég se kapjon kevesebbet, de ez a helyzetnek csak az egyik értelmezése. Merthogy nem csak egy torta van a globális asztalon, és az étvágy sem állandó az egyes ízekre. Arról nem is beszélve, hogy vannak torták, amelyekből ma keskenyebb szelet is elég már, míg egyes újdonságokból egyszerűen nem teheti meg a kuncsaft, hogy ne szeljen magának minél nagyobbat. A cél az, hogy mindenki jóllakjon, ne csapkodja elégedetlenül az asztalt, és persze a tányéron is maradjon meg elég a cukrásznak, aki az egészet áldozatos munkájával megalkotta, akinek úgymond az élete az a bizonyos torta. De ennyi elég is az édesipari hasonlatból.

A világ átalakulóban van, s a folyamatban lévő változások méreteiről ugyan csak megérzéseink lehetnek, de talán nem túlzás, ha olyan volumenű eseménysort képzelünk magunk elé, mint a szovjet dezintegráció, még ha jellege minden bizonnyal más (lesz). Ebben a helyzetben, az elmúlt két évtizedben lezajlott szabadrablástól és dzsentris tékozlástól legyengítetten egyszerűen nem engedhetünk meg magunknak semmiféle nyílt konfrontációt, ami a világszínpadot illeti. Ezt márpedig csak úgy kerülhetjük el, ha mindenkivel beszélő viszonyban vagyunk, mi több, forszírozzuk is az eszmecserét, lehetőleg azt a diplomáciai-politikai-gazdasági nyelvet használva, ami az adott félnek ínyére van. Igaz, hogy sok pofont kapott az ország és kormánya az európai uniós elnökség alkalmából, ám ha van tanulsága az elmúlt fél évnek a jövőre nézve, akkor az az, hogy a fokozott kommunikációs intenzitás a nemzeti érdekérvényesítés lehetőségének új dimenzióit is megnyitja.

Bár uniós elnökök jó, ha 15 év múlva lehetünk újra, semmi sem áll útjában annak, hogy fenntartsuk ezt a megnövekedett „diplomáciai sávszélességet” a szükséges anyagi és intellektuális erőforrások folyamatos és fokozott biztosításával. A globális változásban rejlő veszélyeknek és kihívásoknak – természetesen az ország kézzel fogható megerősítésén túl, amely létkérdés – az időben szerzett információ az egyetlen ellenszere. Ami pedig az értékek és érdekek látszólagos ellentmondását (vagy jobban mondva tudatos szembeállítását) illeti, azt nem szabad elfelejteni, hogy a mindenkori magyar kormány legfontosabb értékének az ország érdekének kell lennie. Pont. Ugyanebből érdemes levezetni a bizonyos nemzetközi intézményi keretekhez, erőfeszítésekhez, műveletekhez való ragaszkodást is, hiszen ezek csak eszközök céljaink eléréséhez. Néha elkopnak és kiüresednek, és akkor bizony tovább kell lépni.

(Zord Gábor László - Magyar Nemzet, 2011. június 29.)