Dalmácia két arca

Létrehozva: 2011. szeptember 6., 08:39 | Utoljára frissítve: 2011. szeptember 6., 09:37	nyomtat	küld

Tamáska Péter: Mint annyi más etnikai ellentét, a horvát–olasz is a történelem legliberálisabb századának szülötte volt: 1848-ban az illirizmus, a délszláv eszme Dalmáciában is teret nyert. A horvát mozgalommal szemben a városok polgárai Bécshez folyamodtak, s képviselőiket nem Zágrábba, hanem a Reichsratba küldték.

A politikai helyzet egészen különös volt, a bécsi politika a többséget, a szláv pártot támogatta, de igazán nem tudta lekenyerezni. A dalmát városok olasz lakossága hiába próbált Bécshez alkalmazkodni, nem kapott támogatást. Az első világháború után létrejött Jugoszlávia természetes kijárata a tengerre Fiume (Rijeka) és Trieszt lett volna, de az egyiket a békecsinálók a nagyobb dalmát városokkal együtt odaadták Olaszországnak, Fiumét pedig elvették az olasz szabadcsapa­tok. Itália 1943-as kiugrása jelentette a végzetet az Isztriától le egészen Dalmácia déli csücskéig az ősidők óta ott élt olaszok számára: tömeggyilkosság, pogrom és elüldöztetés lett a részük. (A hetvenes években készült jugoszláv filmben, az Itália bukásában térnek vissza a kor véres képei.)

Ez a viharos történelmű táj – amelynek népei örökösen hadilábon állottak egymással – még a szocialista időkben Európa egyik üdülő- és turistaparadicsomává vált. A jugoszláv testvérháborút követően jelképnek is beillett Tito marsall adriai flottájának elárverezése: hadihajókra nincs szükség. S ha az ember elhever a forró, köves tengerparton, friss tengeri halacskákat ropogtat a Tomislav királyról elnevezett barna sör mellett, arra gondol, hogy végre eltűntek a „térfelügyelők”. Vagy ha vannak, egyelőre hátat fordítanak a strandnak.