Kétfejű totalitarizmus

Létrehozva: 2012. augusztus 24., 09:22	nyomtat	küld

A totalitarizmus áldozatainak emléknapja nem véletlenül esett a Hitler–Sztálin-megegyezés, lánykori nevén Molotov–Ribbentrop- paktum megkötésének idejére. (1939. augusztus 23.) Hatalmas csalódás volt az akkor, 1939-ben a baloldal gondolkodóinak, és csak a fanatikusok nem látták, milyen sötét üzenet rejlik benne. Sokak számára akkor lepleződött le az úgynevezett antifasiszta harc valódi természete: mert hát miféle küzdelem lehet az, amely két őrült zsarnok külügyminisztereinek meleg kézfogásaiban és a diktátorok kölcsönös ígérgetéseiben kulminált más országok, egész népek rovására? Számos igazi baloldali ekkor lépett ki a kommunista pártból, bár komoly lecke lehetett nekik már a spanyol polgárháborúban a célok teljes alárendelése a szovjet érdekeknek. Szívesen lelkesednék tehát az emléknap létrejöttének, ha nem tartanám elképesztően megkésettnek. Hiszen már az is döbbenetes, miként csúszhatott át a XXI. századra a két diktatúra hasonlóságának beismerése, amely némely világosfejű gondolkodó értelmiségi számára már a 30-as évek végén evidencia volt. (Csak egy kicsit kellene elmélyedni Arthur Koestler vagy George Orwell munkásságában, hogy ez nyilvánvaló legyen.)

2008 júniusában Prágában egy konferencián Václav Havel elnök a barna és a vörös diktatúra azonosságairól beszélt. Hogy miért csak akkor merült föl, hogy kellene egy közös emléknap az áldozatok iránti tiszteletből, arra csak a történelem megismerése ad választ. A Nyugat, különösen a hidegháború idején megkereste és hirtelen keblére ölelte azokat a történészeket, írókat, akik a két embertelen, gyilkos rendszer közé kitették az egyenlőségjelet, de amikor a diplomácia a magaspolitika szintjén mást diktált, nem átallott visszavonulni, nem foglalni állást, vagy akár tanújelét adni a nagy Szovjetunió iránti nagy tiszteletének.

A logika azt diktálná, hogy a kettős mérce álságossága csak addig tartott, amíg a szovjet birodalom össze nem omlott, s az általa megszállt országok vissza nem nyerték szabadságukat. De ez nem így volt. A rendszerváltozás után, talán, hogy a köznép el ne juthasson a totalitárius államok hasonlóságának felismeréséig, egyesek a „Ki a fasiszta?” és az „Ipi-apacs, te vagy a rasszista” hányingert keltő társasjátékra kényszerítették az immár szabad országot.