Tarlós István március 15-i ünnepei beszéde

Létrehozva: 2013. március 15., 12:04 | Utoljára frissítve: 2013. március 15., 12:08	nyomtat	küld

Tisztelt Ünneplők!
Tisztelt Egybegyűltek!

1846. február 22.-én Krakkóban, a „lengyel Nemzethez” kezdetű kiáltványban bejelentették a nemzeti Kormány megalakulását. „Mostantól kezdve mindannyian testvérek vagyunk, egyetlen Anya, a Szülőföld, és egyetlen, a Mennyekben lakó Apa gyermekei. Tőle kérjünk segítséget!” Így hangzott a lengyel szózat.

Ahogy később itthon, Magyarországon, úgy akkor Krakkóban is orosz támogatással verték szét az osztrákok a lengyel felkelést, s ugyanúgy kivégzések és börtönbüntetések kísérték az eseményeket. Bizonyára nem véletlen (és egybevág a későbbi történelmi lengyel-magyar barátság lényegével is), hogy 1849-ben hazánkban a lengyel Bem tábornok briliáns megmozdulásai tartották hónapokig életben Kossuth épp csak megszületett köztársaságát. Bem József a magyar csapatok tábornokaként furcsamód azzal az orosz Paszkijeviccsel került szembe, aki ősi ellenségeként korábban a cár varsói helytartója volt.

Isten hozta lengyel barátainkat, testvéreinket is a mai ünnepen is erre a szent helyre, ahonnan 1848. március 15.-én délután két órakor 10 ezer ember előtt Vasvári Pál megnyitotta azt a népgyűlést, ami a magyar forradalom és szabadságharc kiindulópontjának tekinthető. Irinyi 12 pontját már a közben 15-16 ezresre gyarapodott tömeg éppen a pesti Városháza közgyűlésével fogadtatta el elsőként. Másnap ugyanígy tett Buda közgyűlése is, és a Duna mindkét partján forradalmi választmányt alakítottak. A Nemzeti Múzeumot, a 10 évig épített gyönyörű Pest-budai palotát 1848 márciusa történelmi jelképpé emelte.

A mai magyar főváros tehát kezdeményezőként vette ki részét a ´48-as forradalom, majd a belőle következő szabadságharc életre keltéséből.

Azóta ezen a napon, ezen a helyen állni mindig felemelő volt és az is marad. A hely szelleme sokakat megidéz. A száműzött Márai Sándor egyik utolsó versében írja erről a városról: /”Vajon hogy hívják most a Károly körutat?/ Micsoda nép – az iramot bírják.” Igen, igen, bírjuk az iramot ma is, fokozni fogjuk, meglehet.

A történelem tán időtlen, de az események időhöz kötöttek. V. Ferdinánd osztrák császár például 1848. április 11.-én látta el aláírásával az áprilisi törvényeket, melyek tartalmazták a független, felelős magyar kormány létrehozását, a választójog kiterjesztését, a közteherviselés és a sajtószabadság szabályait is. Ezutóbbi kizárta a sajtószabadságra hivatkozgató rágalmazások lehetőségét. A némelyek által a mai liberalizmussal is azonosítani kívánt Deák Ferenc gyakran mondogatta erről: „Ha tőlem függne, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad”.

A Haza Bölcsének olyan erőkkel kellett megküzdenie akik előtt bűn volt a magyarok ragaszkodása nemzetiségükhöz, bűn a legtisztább honszeretet. Azok az erők az ország energiáját kimerítették, a nemzet vagyonát elidegenítették. Ezek a lépések mind egy-egy gyökerét szakították el a hitnek és a bizalomnak. Nem olyan nagyon régen történt meg, hogy hasonló érzések ébredhettek a lelkünkben. Isten azonban talán megerősíti a magyarokat, hogy – ha szenvednek is, de ne csüggedjenek és ne legyenek hűtlenek önmagukhoz.
Deák ereje abból táplálkozott, hogy működése alatt Magyarország egységes néppé formálódott. Meghallgatásra találtak szavai, mikkel nemegyszer ostorozott: „A hazaszeretetet nem tartják ébren Magyarországon olyan mértékben, mint más nemzetek földjén”. Legtöbb országban így van ez ma is. Ha a nemzetről van szó, akkor viták ide vagy oda, de minden amerikai amerikai, minden román román, minden lengyel lengyel, minden francia francia. Így van rendjén. Ezekben – és sok más államban – nem fér bele a belső hatalmi harcba, hogy valakik – nemzetközi szervezeti tagságra hivatkozva külföldön panaszkodjanak és ármánykodjanak a saját nemzetük ellen. Hogy valakik nemzetközi fórum döntéshozatalánál a saját országuk ellen voksoljanak bármi összeeszkábált magyarázattal.

Vannak ma is, akik úgy ajánlkoznak az ország vezetésére, úgy kérnek bizalmat, hogy közben leplezetlenül ámde eredménytelenül hízelegnek határon túli magyarok életét megnehezítő szomszédos politikai vezetőnek. Nem lehet úgy ma az országot vezetni, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy a magyar nemzet nem kevés tagja a határainkon túl él. Az ő érdekeiket is mindenkor képviselni kell. Akik ezt akár kampánycélból, akár felelőtlenségből elmulasztják, vagy irigységet szítanak magyar és magyar között, azok nem méltók a nemzet vezetésére. Nincs olyan politikai érdek, aminek alapján bármely párt, vagy politikus a saját véreit megtagadhatná, még ha utóbb egy megkésett bocsánatkéréssel bagatellizálja is ezt a lépését..

Ha egy nemzet élni akar, akkor az ország politikai központjának az országon belül kell lennie. Széchenyi szavai ma is igazak:
„Magyarországon minden ember elsősorban magyar legyen, és ennek minden társadalmi réteg számára egyaránt elsődleges szempontnak kell lennie.”

E szavak igazságát nem döntötték meg sem a XX. század nehéz próbái, sem a jelen, nemzetközi közösséghez tartozásának követelményei.

Ma is vannak, akik úgy vélik, hogy a demokratikus vívmányok, illetve a nemzeti szuverenitás megőrzése szétválasztható, vagy szembeállítható. Mindkettő alapvetően fontos. Úgy kell a modern európai struktúrának teljes jogú részévé válnunk, hogy közben a nemzet feladása sem cél sem eszköz nem lehet.

Ami a múltat, hangsúlyosan pedig a közelmúltat illeti, gyakran hallom mostanában indulatos és arányt tévesztett forrásokból a tehetetlen, mérges szavakat: „ne beszélj már a múltról, ne mutogass vissza!” Igen, igen. Ez valóban kevés lenne, de erről is mondott valamit Deák Ferenc: „fátylat borítani a múltra nem azt jelenti, hogy elfeledik azt, csak éppen, hogy a múlt szenvedéseit nem kell mindig elősorolni.” Aki magát a múltat feledi, hibát követ el. Akaratlan is segíti meghamisítani a történelmet.

Ma kitágult világban élünk, ezernyi lehetőségnek birtokában, de ezernyi veszélynek is kitéve. A mi időnk nagy iramot diktáló, zaklatott korból támadt. Az annyit emlegetett, és örök vágyként számon tartott szabadság jegyében formálódik.

A szabadság szent és jó dolog. Szívesen azonosítják Petőfivel és más lánglelkű hazafiakkal. Sokak számára azonban nem egyéb, mint a minden kényszertől való szabadulás. Az a lehetőség, hogy bármit, bárhol, bármikor megtehet. Ez azonban a valódi szabadság karikatúrája, esetleg a vadon élő állat szabadsága. Az ösztönös akaratot követni – az nem érző, alkotó ember szabadsága. A valódi szabadság – akárcsak a természet követelményei – nem értelmezgethető. Az igazi szabadság lehetőség arra, hogy ura légy önmagadnak, nem pedig arra, hogy mindenféle rend, és erkölcs felborogatható legyen.

Tudunk-e önmagunk urai lenni? Ha ünnep van, mindig kitűzzük a zászlót, de kitárjuk-e a szívünket is? Megvizsgáljuk-e, hogy átgondoltan haladunk a kijelölt úton?

A XXI. század első évtizedének honi hatalomgyakorlói nehéz és nyomasztó terhet hagytak az ország és a főváros jelenlegi vezetésére. Mégis – eleddig a tudomány által nem ismert logika alapján – új alternatívaként igyekeznek bemutatni magukat, mintha tévedhetetlen iránymutatást kínálhatnának a magyarok számára.

Eszembe jutnak a nagy pápa, II. János Pál vonatkozó szavai: „…a szabadságnak megvan a maga belső logikája, amely megkülönbözteti és megnemesíti: a szabadság az igazsághoz van rendelve, és abban teljesedik ki, hogy az ember keresi az igazságot.”
Ma Magyarországon és Budapesten azzal a nagy kérdéssel nézünk szembe, hogy merünk-e előbbre lépni az igazság útján akkor is, ha tudjuk, hogy nehéz, vagy kockázatos. Az igazi márciusi üzenet, akárcsak a magyar főváros magyar kormánnyal minap kötött széles körű együttműködési megállapodása azt erősítheti bennünk, hogy igen, vállalnunk kell. Múlttal és jövővel egyaránt szembe nézve cselekedni a nemzetért, a nemzet fővárosáért, és minden polgáráért. A márciusi üzenet továbbélést sürget.