Vágyunk a tudásra

Amikor a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevelet küld a hit megőrzéséről, azt a templomokban felolvassák. Így történt most is, szeptember 20-án. (A körlevél teljes szövege a a KDNP honlapján olvasható.) Templomjáró (vallása szerint katolikus) ember erre a mondatra nem kapja fel a fejét, "igen, emlékszem", bólint, és lapoz tovább. Hiszen ő ott volt, hívei közt, nem csak úgy lazán arra járt, nem csak betévedt oda, nincs rá jobb szó, gyakorolta a hitét.

Létrehozva: 2009. szeptember 23., 07:29	nyomtat	küld

Többféle veszélyre hívja fel a figyelmet a körlevél. A leghétköznapibb bűnbeesésünkről, az élet adományainak mértéktelen élvezetéről, a nyílt, liberális eszmerendszerre hallgató hedonizmusról, az elvilágiasodásról sok szó esett már, a szószékekről is. A püspöki körlevél visszautal a kommunista évtizedekre, amikor utolsó csatlósként voltunk nacionalisták, soviniszták, most, hogy Európába visszakeveredtünk, kirekesztők lettünk meg rasszisták. A Magyar Hírlap kormánykörökben fasiszta minősítést nyert, mert a napról napra elkövetett köztörvényes, sokszor életellenes bűnök elkövetőit - kisebbségi származásuk miatt - néven nevezzük, nem mentjük fel.

Ezúttal a körlevél egy régóta s mind jobban menedzselt szellemi termék, az ősmagyar vallásból eredeztetett elméletek sora ellen lép fel. A magyarrá átfestett, kikiáltott Jézussal kapcsolatos génhibás, áltudományos nézetek mögött megláttatja az új pogányságot, a hagyományőrzésbe bújtatott istentelenkedést. A sátáni tervet.

Ami most történik, az okozat, aminek erős oka van. A körlevél nem tér ki arra, miért nyernek mind nagyobb teret ezek a nézetek, miért népszerűsödnek a ködlovagok, miféle igény csődít rendezvényeikre rendes magyar embereket. Vasfüggöny mögé zárt országban miért csak a vallásgyakorlás lett volna szabad? A gumipitypang, a magyar narancs kötelezően előírt termelése idején miért került volna szóba a Kárpátok övezte táj mágikus ereje? Csak az istenadta nép őrzött magában egyféle tudást, délben, a harang szavára megemelte a kalapját, hitte, félte Istent, nem a Szent István-bazilika homlokzatáról tudta meg, hogy kicsoda mondta: Ego sum via, veritas et vita, tudta, egyedül csak Krisztus taníthatta így önmagát: Én vagyok az út, az igazság és az élet.

Krisztus önmagát tanítja, csak olvasni kell szavait, mondatait, tanításait. Amikor elmondja, hogy ki ő, azt is elmondja ekkor, mi az Isten terve az emberrel. És ezt a tudást csak tőle, általa tudhatjuk meg.

Vágyunk a tudásra sokszor tévútra visz bennünket. Keressük helyünket a mindenségben, a hétköznapok világában, a szellemi életben. Türelmetlenek vagyunk, gyorsan és sokat akarunk tudni. Gyorsan szerzett tudásunk felszínes lesz, látványos, szórakoztatóiparinak nevezhető terepekre tévedünk, azt hisszük, a sámánok keltette révület a miénk is lehet. Költőnek hisszük magunkat, mert varázslatos, mesebeli egységben látjuk a világot. Gyermekké válunk, a tündérek barátságát, az óriások erejét, az angyalok ajándékát elvárjuk, kiköveteljük. Isten mesekönyvét keressük a szellem napvilágánál, az okkultizmus homályos pincéiben. Már szinte mindegy, asztalt táncoltatunk vagy szittyakürtbe fúvunk.

A katolikus egyház megtanulta a leckét: igazságait nem óhajtja mindenáron ránk tukmálni, ökumenéje politikusok számára elérhetetlen szellemi magasság. Életszeretete végleges, a feltámadásban való reménysége örök. Nem hagy magára senkit, aki elfogadja a segítséget. Ha kell, a keresztény kultúra, a valódi költészet segítségét maga is igénybe veszi. De érti Weöres Sándort is: "Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra."

(Apáti Miklós, Magyar Hírlap)